Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - SZEMLE - Tóth Piroska: Molnár Zoltán: Búcsú a Jóistentől
IVlolnár Zoltán: Búcsú a Jóistentől Sikerült válogatás ez a kötet Molnár Zoltán eddigi novellaterméséből. Melyik időben, milyen problémák izgatják leginkább az írót és a dolgozó embert? Molnár Zoltán nemcsak szemlélő: gyermekként falusi, majd ifjan a munkásélet ezernyi oldalát ismeri meg — még a Horthy-rendszer keretei között. A II. világháborúban oly sok társával együtt szenved, alakítja őt is a katonaélet, az értelmetlen öldöklés rettenete; majd a hadifogság a partizánok között. A felszabadulás után tevékeny munkása a földosztásnak. Ezután a „szoros években” nagy hatalmú, messzire elérő megyei párttitkár, majd üzemi segédmunkás. Kell tovább sorakoztatni az életpálya fordulatait? S mindezek a hatások, körülmény- és nézőpont változások ott zsonganak a novellákban, hiteles hátteret biztosítva azok mondandójának. Az elbeszélésekből az életút bontakozik ki előttünk: a korai novellák tárgya, jól elhatárolhatóan, a háború, a paraszti életváltás és a munkások újfajta gondjai a megváltozott világban. Mindhárom élménykor kifogyhatatlannak bizonyul. Soraiban ott a paraszti szív dobbanása minden rögért, de ott a továbblépést kívülről-felülről látó, érzékenyen reagáló ember is. Ehhez járul még mint az író alapvető jellemzője, a morális megítélés. Az egyes ember mindennapi döntései-választásai, a közössel küzdők békétlen percei, az enyém-övék szorítása az egyéni szintről végülis általánosabb morális problémává erősödnek — ahogyan egymás után olvassuk a novellákat. Az erkölcsi érzékenység a meghatározója munkástémájú írásainak is. A bizonyító életszerűség sohasem hiányzik az elbeszélésekből. Ugyanakkor a társadalmi felelősségérzet, a közéleti aktivitás is sajátja. Hű dokumentumai ennek az íróiemberi magatartásnak mind az 1952-ben született Kilakoltatás, az 1953-as Káder, mindpedig a jellegükben elütő 1959-ben írt Leányszállás, Vénlány vagy Zálogosdi. A háborús történetek, a kíméletlen halál, a kaotikus világ olyan mély nyomokat hagyott az íróban, hogy évek múltán is a tegnap történt illúzióját kelti a friss, mesélő hang. De épp ez a mesélés akasztja meg abban, hogy expresszívebb hatásúak legyenek írásai, hogy ne szívszorító vagy érdekes történetként, hanem erőteljes oratóriumként szóljanak a háború ellen. A 60-as évek novelláinak tematikája erős eltérést mutat a korábbiakétól, amikor az említett három tárgykör majdnem egyenlő súllyal jelentkezett. Egy televíziós beszélgetésben maga az író válaszol ennek a változásnak a miértjére: „A történelemben gyorsul az ütem, élesebb reflektorral kell tehát követni.” Hogyan értelmezhetjük e gyűjteményes kötet szempontjából ezt a megnyilatkozást? A 60-as években már nem a munkásokról, a parasztokról szólnak írásai, hanem az egymáshoz jóval közelebb került, nivellálódott rétegek általánosabb gondjairól. Elmúlt a lázas, „új világot építünk”-kor- szak, mások a társadalmi követelmények s az ezekre adott válasz is. Ha műfaji meghatározást adnánk, talán az életkép felelne meg leginkább az újabb keletű művekhez. Az életképek nagy része foglalkozik fiatalokkal — a jövőt megvalósító s már most is annak formálására hivatott nemzedékkel. Azokkal, akiknek nem a villamosítás vagy a betevő falat, hanem esetleg csupán a szebb műszempilla a gondjuk. Több írása a váláson, az emberi kapcsolatok felborulásán, a kötődések lazulásának folyamatán vagy éppen eredményén töpreng. Itt kezd szélesebb teret kapni az író — a már eddig is fel-fel- bukkant — pszichologizáló hajlama. S épp a lélek rezdüléseinek bár még halványan, de árnyaltan, értően rajzolt mozzanatai jelölik talán Molnár Zoltán további írói útját is. Legszebb képviselője ennek az ábrázolásnak az Öregember a parton és az újat leginkább sejtető Otthon. A korábbi fő témáknak mintegy lezárása a Búcsú a Jóistentől. Nem lehet véletlen, hogy ez lett a kötet utolsó darabja, s hogy ezt választotta címadóul is. A gyűjtemény így talán alkotói korszakhatár is lesz. S hogy valóban az eddigiektől eltérő író készülődik, arra stílusának változásából is következtethetünk. A kedélyes, olykor fájdalmas, de mindig hangulatteli, jóízű mesélést az objektívebb hang váltja fel. Csupán e kötet fejlődésvonalát tekintve is: „Gyorsul az ütem, élesebb a reflektor” —s különösen átható fény kell akkor, ha valaki az ember belső világának kutatására vállalkozik. Molnár Zoltán novelláskötete a „történelmi lecke” nyújtása mellett ezt ígéri. TÓTH PIROSKA 96
