Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - SZEMLE - Fábián László: Orbán Ottó: A föltámadás elmarad - Simon Zoárd: Kertész Ákos: Makra
basztam, és főleg nem úgy tenni, mintha nem venne észre semmit a három begyűjtő gazemberségeiből (Anna feketében). Nemkülönben Mércse Antalra, az indulatos sörgyári munkásra, aki az újításait nem honoráló igazgatóságon rendkívül leleményesen áll bosszút (Hidroxil-gyök), de említhetjük a Vizit suta Zsigáját s Ferukát, a kanászt, aki szegényember, s mivel az apja is az volt, ő „úgy gondolta, becsületből, maradjon meg az ember abban, amibe beleszületett”. Ott a szociográfus keze nyoma a szituációk felrajzolásában is. Akármennyi adattal igazolhatnánk mi is az újítási összegek „zsebre tevését”, baráti körben történt szétosztását; a nyírségi almatermelők kálváriáját idéző riportok mondatain szinte még most is tűnődünk és bosszankodunk, mert a lelketlenség, a nemtörődömség mindig bosszant, a felelősség alóli kibúvás dühít. Tragikus és tipikus az a mozzanat is, amely a magánparaszti gondolkodásmódot éri tetten a sorváltás pillanatában, a közös gazdálkodásra áttéréskor (Utolsó alku). Mégis izgalmasabbak azok a novellák, amelyek a tudatváltozás lassúságát, szinte észrevétlen mozdulását tükrözik; azokról az erkölcsi magatartásformákról beszélek, amelyek a múltban a polgári, a fényes karrier érdekében nemegyszer megtagadtatták a múltat, a származást, amelyek nem az illyési magatartást követték,a múlthoz való hűséget, hanem az önmagukat, egyéniségüket megtagadó módon igyekeztek az új környezetbe „belesimulni”, asszimilálódni (Vizit). A szociografikus közelítésnek van egy veszélye. Az igazságkeresés’szenvedélye, indulata kimerül sokszor az „életigazságok” összegyűjtésében, s elsikkad a művészi igazság valahol. Szerencsére e kötet novelláit ez a veszély nem fenyegeti. Mégcsak az egyoldalú szemlélet sem. A veszély inkább az elnéző válogatásban van; már az előző inkább vázlatnak ható, olykor nyers, bőbeszédű, még kellően ki nem érlelt novellák is helyet kapnak (Elment világgá, Pók a falon, Sámánok). Ezért egyenetlen e többségében jó és hiteles novellákat tartalmazó új Végh Antal-kötet. SOMOGYI GYÖRGY Orbán Ottó: A föltámadás elmarad „Szegénynek lenni” — mondja (bizonyára költői programként is) Orbán Ottó egyik versének címében, hogy aztán — szokásához híven — itt is fölrajzolja kérdőjeleit, ám továbbra is kitartva e hitvallás mellett. Mert tudja, csak a kényszer kérdőjelei azok: a minden irracionalitásában is racionális világ kényszeréé, ahol reklámfogások blaszfémiáiban oldódnak föl a tragédiák. Ahol bámulatos sebességekkel érkeznek a hírek a világ túlsó oldaláról, és szinte hallani véljük a Tau Ceti népének üzeneteit, de mitsem tudunk „Kovács úr”-ról és „Pista bá”-ról (egyáltalán, a nevek sem biztosak), ahol a költő föladni kényszerül korábbi dalnokstátusát, és talán inkább a technokraták vezetik a népet Kánaán felé. Mégis, a világ másik felében — mekkora banalitás! — emberek pusztulnak éhen, vagy tengetik keresztül rövid életüket anélkül, hogy akár igényeiket megfogalmazták volna, háborúk, lágerok, hullaégetések szakadatlan napirendje borzaszt. Nem is beszélve zavaros nyelvű, de tiszta lelkű ifjúságunk emlékeiről, a lódenkabát kétes öröméről, az éjszakai föl- zörgetések kába riadalmáról. Mert szegénynek kell lenni ahhoz, hogy értékeljük az emlékezés gazdagságát, és szegénynek a létezés örömei átéléséhez, mert mi itt élünk Kelet-Európábán, ahol Hamlet legföllebb orrát piszkálhatta volna. Vagy — ki tudja jobb eset-e? — irredenta dalokat üvölthetett volna egy koszos csehóban, ahol Lázár százszor is föltámadhatott volna, s a legfinomabb szimatú puli sem veszi észre rajta a halál figyelmeztetését. Itt élünk, ahol talán nem is olyan nehéz szegénynek lenni, de annál nehezebb tudatosan erre készülődni; és erről beszél ez a faarcú és görcsös nyelvű Savonarola, a keserű maiasztok prófétája: Orbán Ottó. FÁBIÁN LÁSZLÓ Kertész Alcos: Makra A regény kétszer teremtődik meg. Először az író veti papírra, másodszor az olvasóban, mint egyszemélyes moziban, elevenedik meg a fiktív esemény. Az olvasó egyszerre a mozigépész és a filmvászon szerepét tölti be: vetíti a már rögzített regényvilágot, és ez tudata fantáziavásznán megjelenik. A jó regény nemcsak lejátszódik, megismétlődik lelkében, hanem behatolva énjébe, uralmat szerez a gondolatokon, érzelmeken, a képzeleten. A hősökön úgy tűnődünk el, mint ismerőseink, hozzátartozóink sorsán; a leírt fikciót valóságként éljük át. Móricz vallotta művészi céljáról, hogy írásaiban olyan embereket akar csinálni, akiket éppúgy lehet figyelni, boncolni, tanulmányozni, mint a valóságos embereket. A „Makra” jó regény, az év legkiemelkedőbb teljesítménye. Elsősorban azt a tulajdonságát kell kiemelnünk, hogy a regény művészi valóságának felszólító ereje interakcióra képes felhívni az olvasó személyiségét, s ezáltal nemcsak az írásba 94
