Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - JEGYZETEK - Balogh Edgár: Vargyasi párbeszéd Illyés Gyulával

Sütő Andrásunkra gondolok, itt Vargyason rokonnak fedezték fel szívhez szóló olvasmánnyá vált önéletvallomása nyomán. Valamelyik őse innen került el a pusztakamarási birtokra.

És nemcsak a provincializmus vádja az, amit a Puszták népe szerzőjéből kiforrott világrangú költő visszaver. Egy érdekes könyvtoldalék, az „Élőszóval” cím alatt közölt interjú- és előadáscsoport, nyíltan odamondja az igazat azoknak is, akik a magyar szellemi életben oly nagy jelentőségű népi irodalmat ,,népies”-nek, esetleg éppenséggel ,,völkisch”-nek, amolyan félnacionalista ,,elhajlás”-nak tekintették. Egy beszélgetés során így vall erről Illyés Gyula:

.......ez volt a magyar irodalom; Balassi, Csokonai, Petőfi vonala. Mindenki, aki a magyar nép közösségének problémáival foglalkozott, ide tartozott.” Mára nem is lát már külön népi irányzatot, hiszen a népsors az egész irodalom gondja, s az ún. urbánus-népi ellentét álprobléma. Sajnos, mi is ismertük egyidőben azt a megkülönböztető törekvést, mely a régi Korunk Gaál Gábor kifejezte szintéziséből — a munkásmozgalmi valóságirodalom úttörőinek a falu kérdéseit megszólaltató írókkal való közösségéből — ma már klasszikus nagyok (például Tamási Áron) nevét akarták valamiféle polgári maradványlelkűséggel kihagyni. Annál elfogadhatóbb számunkra a haladó irodalom egységének és népszolgálatban lemérhető közérdekűségének Illyés Gyula kifejezte magyarországi változata.

Az más: az író tárgyköre. S választhat az író a „pesszimizmus” és az „optimizmus” állásfoglalásbeli variánsai között is, esetenként a téma, a felelősség és a lelki alkat sokfélesége szerint. Érdemes a kötetben megkeresni azokat a sorokat, melyekben a szerző a magyar irodalom múltbeli keserveseinek élő magyarázatát adja: „Ha az ember , a művész nehéz helyzetet ábrázol, az nem azt jelenti, hogy azt a nehéz helyzetet kívánja; mikor tehát én átvettem teljes idegzettel Berzsenyinek, Kölcseynek vagy Vörös- martynak megrázó pesszimizmusát, rám az nem azzal a hatással volt, hogy lemondjak az életről vagy csak akár arról is, hogy ezért a népért ne küzdjek . . .” Nyilvánvaló ez nálunk is, ahol — akárcsak román kartársaik — a magyar nemzetiség írói sem felelőtlenül „borúlátók” és nem gondtalanul „derűlátók” a régi és az új harcában, hanem a haladó cselekvés reális szószólói. Illyés Gyula észreveszi a bajokat, s ezzel különb minden szószátyár „optimistánál”, s ha fel-felidézte is a sokszor terhére rótt ,,nemzethalál”-képet, Ady ostorozó módján tette, harcban a jobbért. Hiba volt-e például, hogy a pán- germán veszélyre figyelmeztetett? Ezzel erőt adott az antifasiszta ellenállási mozgalomnak, melyet csak azok becsülhetnek alá, akik máig sem tudják a Horthy-rendszert és a Hitler-csatlósságot a magyarságtól megkülönböztetni. Az egyoldalú „halálfélelem” ellen különben a Korunk hasábjain magam is harcoltam, nem ártott időnként saját munkásmozgalmi távlatainkat népfronti sorainkban is tudatossá tenni, de hiszen a dolgok logikája egyre közelebb hozott egymáshoz, még lapunk ideiglenes megszűnte után is, a második világháború nehéz időszakában.

Illyés Gyula alapvető marxizmusát csak az nem érti, aki nem jutott el bensőségesen a leninizmusig. A költő ereje a nemzeti kérdés megítélésében elsősorban a már ifjúkorában magáévá tett lenini tan. „Nem győzhetjük eléggé tanulmányozni Lenin nemzetiségi tételeit — írja Bécsből keltezett útijegyzeteiben. — Nemcsak a bennük uralkodó igazság érzettel ragadnak el. A belőlük áradó emberiességgel: lélekismerettel is...” És hivatkozik legközelebbi nyelvrokonaink, a kis lélekszámú manysik és hantik anyanyelvi iskolakönyvére, irodalmára a Szovjetunióban. A példát mi aztán igazán bőven szaporíthatnék, hiszen szebbnél szebb magyar iskolakönyveink éppen most jutottak újra ingyenesen százezer és százezer erdélyi és bánsági magyar gyermek kezébe, irodalmi életünk pedig pezsgőbb, mint valaha. A fejlődés természetesen a mai fokon sem áll meg, kulturális forradalmunk a lenini normák jegyében nemzetiségi jelleggel is tovább bontakozik, nem utolsósorban növekvő igényességünk szerint.

Itt talán hangosabban is ver a belső párbeszédünk. Illyés Gyula régen nem járt nálunk (még a Kegyenc bemutatójára sem jött el), s így gyakorlatunkat nem eléggé ismeri, bár feltűnő az az összehasonlítás, melyben — nyilvánvalóan a nemzeti és nemzetiségi tudatukkal élő romániai fiatalokat is értve —szocialista szomszédaitól vesz példát a magyarországi ifjúság számára a közösségi érzés (Fekete Gyula szép szavával: a „kötődés a hazához”) tekintetében. A szocialista nemzeti tudat hiányát érzi, s ezért félti a magyar ifjúságot akár soviniszta ideológiák ártó hatásától, akár egy anarchisztikus álforradalmiság- tól. A szigorú követelmény, melyet felállít, kétségtelenül lenini: a nemzeti érzés és a nacionalizmus szigorú megkülönböztetése, az anacionális magatartás mint közösségellenesség visszautasítása. „Nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért” — jelenti ki határozottan, mint ahogy mi sem tűrjük, hogy szuverén romániaiságunkat s azon belül magyar nemzetiségi tudatunkat valaki is félremagyarázza.

1945-ben egy ünnepi írásában leszögezte már Illyés Gyula, hogy „elsősorban azok személyében akadnak segítőtársai a nemzetieskedő reakciónak, akik gyanakodva vonják össze szemöldöküket, valahányszor ezt a szót hallják: nemzeti”. Itt ülök, mondom, a zsámolyon (ezt mondják Vargyason széknek), a cséplők traktora már elhallgatott, s lakodalomra vonuló legények harsány dalát hallom a kerítés mögül. Eltölt a szép magyar dal, s kimondom őszintén: mi is mindig azokkal a románokkal értjük meg egymást a legjobban, akik saját nemzeti fejlődésüket szocialista módon érzik, vallják, szolgálják, s olyanokkal volt nemegyszer bajunk, akik az emberségnek ezt az élő társadalmi formációját, a nemzeti és nemzetiségi létezést, valamelyes elidegenedettség vagy utópizmus terméketlen világpolgáriságával nem tudták felfogni.

Mégsem volna helyes az lllyés-kötetet csakis egy oldaláról, a „nemzeti” felől megközelíteni. Ez a kér85