Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - JEGYZETEK - Simon Zoárd: A műveltség és a munka
dés mindenesetre ma világszerte élre került, éppen ezért kell résen lennünk értelmezésében. A felnyíló távlat, az emberség teljességének látóhatára a fontos, valahányszor helytállunk itt és most. Illyés Gyula e tekintetben sem hagyja cserben olvasóit, akik közül főleg a legegyszerűbb emberekhez — „már- már a betű-nem-ismerőkhöz is” (amint a PEN Club New York-i nagyértekezletén mondotta) — kíván szólni. Minden beszűküléssel és kizárólagossággal szemben a világirodalom internacionalizmusát hirdeti, maga is műfordító lévén, többek közt a román líra jeles tolmácsa. A magyar költészet szerepét szívünk szerint így értelmezi: „Kicsiny ez a mi magyar műhelyünk, kicsinyek errefelé mind a műhelyek, de rendelőnk, úgy tetszik, mégiscsak a hatalmas emberiség.” A tudományos-műszaki fejlődés szükségszerű velejárója az oktatás egyetemes kiterjesztése és elmélyítése. Az iskolai s az iskolán kívüli tanulás, művelődés egyre inkább létszükségletté válik, a társadalom és az egyén szempontjából, érdekéből egyaránt. A tudás társadalmi termelőerőként jelentkezik az életben. Mindez tény, sőt közhely. De ezen a ponton nem ártana egyes divatos, egyoldalú elképzeléseket újra átgondolni. Ugyanis mostanában gyakran hallunk olyan vélekedéseket, melyek nem számolnak bizonyos közgazdasági jelenségekkel, s ezért padagógiailag helytelenül indokolják, motiválják a társadalom minden tagjára kiterjedő tanulás, kulturálódás eszményét és követelményét. Az Élet és Irodalom egyik régebbi számában Csányi László fogalmazta meg a legkiélezettebben a szűkkörűen prakti- cista műveltségigényt: „Egy jó irodalmat olvasó segédmunkás teljesítménye szempontjából is jobb, tehát értékesebb, mint az a társa, aki soha nem vesz kezébe könyvet. A társadalmi érdek tehát mindenképpen azt diktálja, hogy a segédmunkásnak épp olyan átlagműveltsége legyen, mint az ügyvédnek vagy az orvosnak.” Tetszetős kívánalom, de nem ilyen egyszerű a kérdés. Sajnos, nincsenek szociológiai felméréseink, melyek bizonyítanák a műveltség és a munka Csányi-féle egyenes összefüggését. Arról viszont tudunk, hogy konfliktusos helyzetet hozhat létre a képzettségnek meg nem felelő beosztás (mérnökök adminisztratív rutinmunkája stb.). S feltételezhető, hogy a művelt segédmunkás is rosszul érezné magát szellemi képességeit, műveltségét igénybe nem vevő, tehetségét nem foglalkoztató munkája miatt. A tanulásban az ember személyiségvolta tételeződik, de ez ellentmondásba kerül a személyiség teljes kifejtését nem kívánó, sőt nem engedő munkavégzéssel. Azt hiszem, a kultúrát ilyen közvetlen hasznossági viszonyba hozni a munkavégzéssel problématikus dolog. Napjainkban divatos azt hangoztatni, hogy a technikai fejlődés egyre magasabb követelményeket támaszt, tehát ezért fontos a műveltség egyetemes kiterjesztése. Szerintem viszont a kultúra az egyén önmegvalósításának, önkibontakoztatásának az eszköze, ezért szükséges a nevelés hatékonyabbá tétele, az önművelés lehetőségeinek mind teljesebb biztosítása, különös tekintettel a megnövekvő szabadidőre — de az így megszerzett műveltségről nem okvetlenül hárul haszon a munkatevékenységre. Érdekes, elgondolkoztató dolgokat közöl ebből a szempontból C. W. Mills. (Az amerikai technológiai színvonal fejlettebb, mint a mienk, az automatizálás szélesebb körű, mint nálunk, ebből következik, hogy az ottani problémák idővel, a műszaki fejlődés nyomán nálunk is felvetődhetnek. Jó volna már előre gondolkozni ezekről.) Mills szerint a fokozódó racionalizálás csökkenti a képzettség mértékét, a képzettség megszerzéséhez szükséges időt. „Általánosan elfogadott becslések szerint a dolgozók 80%-a olyan munkát végez, amelyet három hónapnál rövidebb idő alatt meg lehet tanulni” (természetesen az Államok-ra vonatkozik ez az adat). Amerikában ezért úgy látják, hogy míg a képzettség szintje emelkedik, az állások betöltéséhez szükséges képzettség csökken. így a kiművelt intelligencia számára büntetés a rutinmunka; ezért sok állásra alkalmasabbnak találják a csak alsó iskolát végzetteket, mint a felsőbb iskolázottságú embereket. Mert a tanulás egyre inkább elégedetlenségbe ejtő csapdának bizonyul. Sok munkakörben például egyetemi diplomásokat nem is alkalmaznak. Mégha tekintetbe vesszük is a társadalmi viszonyok különbségét, akkor is elgondolkoztató ez az amerikai trend. Ezekből a tényekből az látszik, hogy félrevezető lehet, ha a kultúrát csak utilitarisz- tikusan, a munkavégzés hatékonysága szemszögéből próbáljuk értelmezni. Tehát pedagógiailag nem azt célszerű tudatosítani, népszerűsíteni, hogy a tanulás azért fontos, mert nélküie nem tudunk jól dolgozni, hanem olyan személyiségideált, közfelfogást kell kialakítani, melyben a tanulást, a művelődést, a műveltséget a tartalmas, igazi élet részeként értelmezzük. Vargyas, 1971. augusztus 4 SIMON ZOÁRD 86
