Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - JEGYZETEK - Balogh Edgár: Vargyasi párbeszéd Illyés Gyulával
Jegyzetek BALOGH EDGÁR Vargyasi párbeszéd Illyés Gyulával A Hajszálgyökerek dedikált kötetét hoztam magammal nyári pihenőmre, hogy az Erdővidék csöndjében belső dialógusba kezdjek Illyés Gyulával. A könyvbe egy budapesti hetilap kivágott kritikáját is betettem. Nehezen bírtam ki, mert nemcsak a szerzőnek szólt a kétes megállapítás: . . történelmi tény, hogy Magyarországon nem volt széles körű, népi-nemzeti ellenállás. S — enyhén szólva — kétségesnek tartom: lehet-e, szabad-e az Illyés cikkeiben emlegetett passzív rezisztenciát együtt emlegetni más nemzetek aktív, felszabadító harcával?” Nem folytatom. Az „utolsó csatlós”, teória kapott megint szószólót, az a nyugati elfogultság, mely sohasem akart tudni az 1919-es magyar kommun, s az oroszországi magyar forradalmi csapatok hősiességéről, mint ahogyan nem ismeri el a francia, majd német imperializmussal szembeszálló magyar népi, népfronti erőket vagy 1944 és 1945 magyar hőseit sem. Elégtételem, hogy nálunk Romániában nemzetiségi törvény tiltja a múltban együtt küzdő, ma együtt építő román, magyar, német, szerb, zsidó és más dolgozók értékbeli megkülönböztetését s az olyan általánosításokat, melyek az urak bűneiért egy népet hibáztatnának. A „történelmi tény” különben is az, hogy az 1944-es német katonai megszállás után Magyarországon vált a legnehezebbé a helyzet, s a népi ellenállás nem a maga hibájából nem tudott a felmentő seregek megérkezése előtt kellő érvényre jutni. Hősei, akárcsak a megszállás előtt de ezután még inkább, egyenként véreztek el. Személyi ismerőseim köréből előbb Schönherz Zoltán, Józsa Béla, azután Kovács Katona Jenő, Nagy Jószef, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Nagy Jenő — és még hányán mások! Akik élve maradtunk, elősegítettük a front előtt, a fronton s a front mögött a népi demokratikus felszabadulást s az áttértést a szocialista rendre. Ebben a kérdésben tehát Illyés Gyulának adunk igazat mindnyájan, akik például a román és magyar munkások közös erejével 1944 őszén kiszabadítottuk a kommunista foglyokat Kolozsvárt, megvédtük embereinket és üzemeinket az elhurcolástól, s már a felszabadulás legelső napján biztosítottuk a termelést a frontnak. A magammal hozott lapkivágást nyugodtan szélnek ereszthetem. S most szembenállók magával a könyvvel. Kezdődhet az egyetértők tiszta párbeszéde. Az előszóból derül ki, hogy Illyés Gyula eredetileg „A közösségi tudat hajszálgyökerei” címet adta egy cikksorozatának, mely végül az egész publicisztikai gyűjtemény névadója lett. Könyveimnek a Hajszálgyökerek valóban tömörebb, de csak mint előrejelzés, mert az írásokba belemélyedve korunk egyik legégetőbb közösségi kérdésének bölcseleti, társadalomtudományi, történelmi, lélektani és erkölcsi összefüggésrendszere tárul elénk. A nemzeti kérdésről van szó, melynek érzés- és tudatbeli alakulására itt a kommunista költő embersége és felelőssége vet világot. A tiszta válaszadás végett Illyés Gyula eleve elkülöníti magát bármely esztéticizmustól, mely az emberi sorsproblémák — így a nemzeti gond — vállalását irodalmon kívülre rekesztené. Helyben és időben Illyés Gyula mindig konkrét: szülőföldjének, Magyarországnak vívmányai és új feladatai foglalkoztatják, akkor is, amikor Párizsból, Stockholmból vagy Moszkvából tekint vissza, hasonlít és magyaráz. S éppen a hazafiságában tudjuk jól megérteni őt innen, Romániából, ahol a román nép s a vele együttélő nemzetiségek közösen élik és alakítják meghonosodásukat a szocializmus új társadalmi rendszerében. Vargyason olvasom a könyvet, kis széken a csűr mögött, s ahogy Illyés Gyula egybeveti hazája és a világ változásait, úgy szűrődik nálam is most egybe az irodalmi érzékelés e székely bányászközség mindennapjainak színével-zajával. Itt is fájt évekkel ezelőtt a gyermekhiány, s miért ne kívánjam a Tiszán túli szomszédnak, hogy őt is örvendeztesse olyan zsivaj, mely idáig hallik az udvarról, ahol unokáim a szomszédság gyermekeivel zsinatolnak. Sógorom gyalupadján a legfrissebb honi magyar lapok; Vargyast is felfedezték már az újságírók, s a helytörténeti hagyományok keverednek a gépek és a tanulás időszerű témáival. A szénbányában most fejeződött be — anyanyelvűnkön — egy szakképző tanfolyam. Helyi népművészünk, Sütő Béla bácsi festett fakazettáit tegnap láttam, mielőtt elvinnék Kökösre, a templomba mennyezetnek, készen van mind a hatvannégy. Ma este egy Tamási-darab előadásáról lesz szó tanító rokonunknál. S közben jó lesz őszintén visszamondanom a különben innen is származó agrármérnöknek, mi mindent kellett hallanom róla s a szénagyűjtés bajairól. Holnap átszekerezünk Kisbaconba Elek apó emlékházához. Mindig lázadoztam az ellen, hogy ez a tárgykör provincionalizmusnak tűnjék. Itt, az érő almafák alatt, gyorsan visszalapozok a világirodalmi vitára Lukács Györggyel, s megnyugszom: „... nem provinciális az az író, aki a maga provinciájának a kérdéseit merészen fölfedi: sőt éppenséggel az lesz világirodalmi szerző, aki ilyen helyi lelkületet, »provinciális« anyagot világirodalmi rangon tud ábrázolni.” A mi 84
