Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Szociográfiai konferencia Kecskeméten. Székelyhídi Ágoston: A mai magyar szociográfiai irodalom útjai és kérdései (előadás) - Hozzászólások - Kunszabó Ferenc: Testhőmérsékleten
szellemi életünk) struktúrájában — és ennélfogva a műfaj művelőinek tudatában! . . . S olykor bizony pontosan ezért születik egy-egy írás olyan mérgesre, kihegyezettre, csakazértisl-fajtájúra — a kisebbségi komplexus okán. Olykor ezért — de másszor nem. Többször azért mérges az írás (ha mérges egyáltalán), mert elemzésének tárgya felháborító: olyan aggasztó szociális jelenség, amelyiken mindenki megütközik, aki látja — csakhogy mindenki nem ír belőle tanulmányt! A szociográfus viszont nem lenne szociográfus, ha kikerülné a témát.. . Ő tehát a társadalom ügyeletes, készenléti felháborodója? (Humorizálnék, ha sikerülne, az ügy fontossága megérdemli.) Igen, ő is — meg más is. De ő szinte erre tette föl életét; szakmája lényegéből következik. Hallgatom az előadót... Van itt még más is, amiért a mérges írás mérges, kihegyezett. Nevezetesen, hogy mindenki akkor figyel rá, ha nagyon mérges, ha erősen mérges, ha szenzációsan mérges! A szerkesztő is, a kritikus is, a megbírált is, a meg nem bírált is, a főhivatalnok is, a gyári portás is ... Valljuk meg ez egyszer őszintén: az író, a költő, a színész, a szobrász és a mindenféle művésznépség közismerten hiú és siker- vágyó (csak van, aki ügyesen leplezi) — hát pontosan a szociográfus ne akarjon sohasem hírnevet?! S ráadásul a jó ügy szolgálatában!?.. . Ezt senki sem kívánhatja. Annál inkább sem, mert. . . — ... Nézem az arcokat, és előtűnnek emlékezetemben nem mérges, nem kihegyezett szociográfiai tanulmányok. Olyanok, amelyek nem dühödtek föl semmin, inkább konstatáltak valamit, a valóság szükségszerűen kusza szövevényéből kibontottak egy momentumot és felmutatták örömmel . . . hát arattak ezek sikert?! hát érkezett telefonok és levelek özöne a szerkesztőségekbe?! Hát nekilátott lelkesen valamelyik kritikus?! — O nem! Az ilyen írások szinte minden esetben némán süllyednek el a nyomtatott betűk tengerében. Mi az érdekes? A kérdést a vitaindító nem teszi föl, de szilárdan megválaszolja: Az az érdekes, ha a szociográfus megdöbbentő hirtelenséggel világít rá valamely eddig észre nem vett kapitális hibára. Voltaképpen így összegez az előadó, a zárszóban is. És milyen igaza van. Többszörösen is. Egyszer azért, mert részben valóban az az érdekes; másszor azért, mert erre a csalóka megállapításra ösztönzi őt a magyar szociográfiák fogadtatása — a legkezdetektől mindmáig. Hogy tudniillik, melyiket vették észre ... Vagy történt már olyan, hogy egy nem dühös, de igen fontos szociális momentumot elemző-feltáró társadalom rajz félkolumnás cikket kapott vezető napilapjainkban? . .. nem emlékszem. — De olyan már volt, hogy egyetlen szociográfia néhány pontatlanul fogalmazott mondatára kart karba öltve özönölttek a három-négyhasábos rideg írások! De hányszor volt!... S ehhez még hozzákérdezem csendesen: Kell ennél nagyobb hírverés?! Hiszen egy szociográfia—jelenjék meg bármelyik folyóiratban — húszezernél több példányt nemigen kap (a kötetben megjelentetés 1000—3000 példánya egyszerűen köztemető) — míg ha a nagy napilapok amúgy istenigazából nekilátnak a dolognak, rögvest legalább egymilliószor olvasható a szerző neve; s voltaképpen az egész újságolvasó közönség megismerheti a kifogásolt témát. Hát akadhat éhenkórász szociográfus a magyar terrénumon, akit legalább egyszer meg nem kísért a tüzes vágy: Botrányt csapni! Hírt aratni!! Humorizálnék még, a téma igazán megérdemli, de (ahogy az előadó leül, és egymásután állnak föl a hozzászólók) mindjobban megbizonyosodik bennem valami: 6 Forrás 81
