Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Szociográfiai konferencia Kecskeméten. Székelyhídi Ágoston: A mai magyar szociográfiai irodalom útjai és kérdései (előadás) - Hozzászólások - Molnár Zoltán
Márkussal, az az, hogy ő a szociográfiai műfajnak az útját valamiképp a szociológiába való integrálódásban látja. Mindenesetre a szociográfia még irodalmi műfaj, én azt gondolom, hogy nagyon nagy jövőjű, úgy is, mint szociológiai esettanulmány egyfelől, úgy is, mint irodalmi műfaj. És úgyis, mint újságműfaj Valóban, ha valaki a harmincas éveket komolyan megnézi, akkor tudja, hogy azt az öt-hat vagy nyolctíz könyvet, amit emlegetni szoktunk mindig, körülvette a publikációknak az özöne. Az Ország Útján- tói kezdve a Magyarországon keresztül sok lap közölt szociográfiai jegyzeteket. Tehát azok az irodalmi csúcsok, melyek kiemelkednek, és melyek az irodalomtörténetben is helyet kapnak, azok egy nagyon széles alapzaton nyugodtak. Tehát a szociográfiai írások sokszor nem tudományos és nem szépirodalmi igényű, hanem egyszerű jegyzetszinten előadott szociográfiai írások tömegéből emelkedtek ki. Azt gondolom, hogy ma is ezt a folyamatot látjuk, illetve ez a folyamat erősödik. Az előbb arról beszéltem, hogy a kormányzat támogatja ezt a műfajt. Hát hadd tegyem ehhez még azt is hozzá, hogy nemcsak támogatja, hanem számol azokkal a dolgokkal, amiket a szociogárfia feltár. Számol velük: legalább is, ami a leglényegesebb kérdéseket illeti. A demográfiai vita például komoly kormányintézkedésekre fordítódott le. Más kérdés, hogy talán nem elég az anyasági segély. Ez egy más kérdés. De az, hogy ez egyáltalán meglett, az ezzel is összefügg. MOLNÁR ZOLTÁN: Azt gondolom, hogy ez a tanácskozás, amelyről többen is úgy szóltak már eddig is, mint valami kezdeményről, első tanácskozásról, már jellegénél fogva is ilyen helyzetmeghatározó, ilyen önmeghatározó jellegű térben és időben. Én a gondolataimat e köré a kérdés köré szeretném összegyűjteni, hogy ennek a szociográfikus irodalomnak hát mi is tulajdonképpen a helyzete nálunk, vagy mit változott a helyzete, hogyan állunk. Nem is olyan régen Fukász fogalmazta meg pártunk központi lapjában, hogy szociológus nincs, és ehhez hasonló megfogalmazás hozzánk közelebbről is elhangzott: hogy a szociográfia válságirodalom. Ha arra gondolok, hogy ezek a megfogalmazások nem is olyan régen születtek meg, és hogy hogyan állunk most, ehhez képest a változás óriási. Mert most már nincs olyan sajtóorgánum, amelyben a fent idézett vélemények megjelenhetnének. Ennyiben tehát mindenesetre előreléptünk. A másik szempont az összehasonlítás, amit itt többen felvetettek. Hogy a múlt szociográfiai irodalma támadta a rendet és a hatalmat, s most olyan szociográfiai irodalom van, amelyik konstruktív, építő szándékú. Én ezek között a folytonosságot keresném, mint ahogy az előttem szólók is keresték ezt a folytonosságot. Azt hiszem, hogy az alapállás ugyanaz. Az alapállás: a szocialista forradalom alapállása, amely akkor támadta a fennálló rendet, most pedig a forradalom oldalán tevékenykedik. Tulajdonképpen személyekben sokszor azonos még ez a szociográfiai irodalom, és akik újólag kezdték ezt művelni újólag zárkóztak fel, hát átvették ezt a forradalmár-alapállást, csatlakoztak a régiekhez. Sok mindenben lehet különbség Féja Géza meg Kunszabó Ferenc között, de ebben az alapállásban, azt hiszem, nincs különbség. Úgy gondolom, hogy most a szociográfiai irodalom konstruktív. Itt szeretnék egy kicsit megállni, mert én még határozatokban sem szeretem az ilyen megfogalmazásokat, de ezekben a tézisekben — magunk közt szólván — borsódzom a szocializmus teljes felépítésétől. Nem a ténytől, a fogalmazástól. Hozzá teszem, én úgy nézem ezt a dolgot — gondolom marxistaként, hogyha nagyon igyekszünk, tehát sokkal szorgalmasabban, mint eddig, dolgozunk a szocialista forradalomért, akkor ez a korszak, az ún. átmeneti korszak — amit nem lehet felépíteni, mert nem hiszem, hogy egy átmenetet fel lehet építeni —, ez a szocialista átmenet korszaka még hosszú ideig tart. Optimista vagyok. Azt gondolom, hogy ez egy átmeneti korszak, és ebben az átmeneti korszakban, amelyik nem valaminek a teljes felépítése, hanem az átmenet korszaka, a szociográfiai irodalomnak, a szociográfiának mindig meglesz a maga szerepe. Nem azért mondom, hogy bárki is elcsüggedjen, mert lesz mit csinálni, de hát nincsenek is itt csüggeteg lelkek. A szociográfiai tevékenységnek, a szociográfiai irodalomnak éppen a korszak sajátossága, átmenetisége folytán változott meg a szerepe a múlthoz képest, amelyik többé-kevésbé statikus viszonyokat ábrázolt, vagy próbált ábrázolni, a rombolás szándékával persze, most pedig olyan viszonyokat próbál megfogalmazni, amelyekben kevés helye van az ilyen megmerevedésnek, az ilyen statikus állapotoknak, hanem inkább folyamatok vannak, és ezeknek az ábrázolása volna a szociográfia feladata. Azt hiszem, ha önvizsgálatról van szó, akkor az kell, hogy legyen az alapja, hogy a szociográfia — az irodalmi szociográfiát is beleértve — a konkrét helyzetnek az a bizonyos elemzése legyen, amely nélkül nem létezik tudatos társadalmi tevékenység, amely nélkül tehát béna és tehetetlen volna minden olyan erő, amely a társadalom tudatos megváltoztatására törekszik. Ezért mondom én, hogy az elképzelhető legkonstruktívabb tevékenység a szociográfia, mert énéi • 79
