Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Szociográfiai konferencia Kecskeméten. Székelyhídi Ágoston: A mai magyar szociográfiai irodalom útjai és kérdései (előadás) - Hozzászólások - Márkus István
MÁRKUS ISTVÁN: Két kérdésre akarom összpontosítani, amit el akarok mondani. Az egyik a helyzet, amiből a szociográfia kinő. A másik: a társadalomrajznak, mint műfajnak a jövője. Mindnyájan érezzük, hogy talán soha nem volt olyan biztató, olyan képlékeny, többfelé alakuló és sokfelé alakítható az egész gazdasági és társadalmi struktúra, mint milyenné az utolsó években alakult. Úgy értem ezt, hogy rengeteg alternatíva merült fel. Az alternatívák eldöntésében sokkal több tényező, köztük a tudományos munka, a publicisztika, a hozzáértők megszólalása, a tömegek véleménye és annak különféle — nyílt és rejtett — formákban való megszólaltatása, elhangzása vagy tudomásulvétele sokkal nagyobb szerepet játszik, mint talán bármikor a magyar történelem során, kivéve az 1945—48 vagy 49 közötti időszakot. Ennek a helyzetnek van sok olyan vonása, amely legközvetlenebbül érinti a társadalomtudomány és benne vagy mellette a társadalomrajz feladatait. Itt csak egyre szeretnék utalni, ami szintén összefügg ezzel a képlékenységget: azzal, hogy a gazdasági szervezetek egész fejlődése az új keretek között felvet egy sor társadalmi problémát: olyanokat, amelyek tulajdonképpen lappangva vagy rejtve azelőtt is megvoltak, de most sokkal nagyobb mértékben felszínre jöttek. Ezek között talán a legégetőbb az, hogy fejlődésünknek az optimalizálásában az egyik akadály a bürokratikus, vagy azzá vált, félig-meddig olyan jellegű szervezeteknek egyfajta önkéntelen akadályozó tevékenysége, ami szociológiai probléma, tehát nem személyi felelősségek vagy presztízsek kérdése elsősorban, hanem csak járulékosan vagy következményképpen az. A másik a bérmunkás-alapállásnak nemcsak az ipari munkásságban, de a parasztságban vagy utóparasztságban és az értelmiség körében való olyan mértékű terjedése, amit megint nem lehet csak szubjektív hibákból vagy egyes közösségek beállítottságának véletlenszerűségeiből levezetni. Olyan országos, társadalmi jelenségről van szó, amely csakugyan, ha a maga irányában spontánul úgy halad tovább, ahogy az utóbbi években elindult, és ahogy nagyon sok helyen meglepetésszerűen tömegesen kibontakozik, az magát a gazdasági élet működését is veszélyezteti, az egész társadalmi haladásnak egyik fő fékjévé válhat. A bérmunkás-magatartás alatt itt azt a hoci-nesze magatartást értem, hogy annyit dolgozunk, amennyit muszáj, és azért annyit követelünk, amennyit egyáltalán lehet. Nem akarok én erről a helyzetről tovább részletesen beszélni, csak annyit, hogy ez is arra mutat, hogy az a fajta szociográfia, amelyik impresszionista volt (és minden szociográfiának valahogy a lényegéhez tartozik a jó vagy rossz értelemben vett impresszionizmus), az azért válik előbb-utóbb elégtelenné, még ha rengeteg problémára első rátapintásra is úgy mutat rá, hogy más módon nem is lehetne azt fölfedezni, mert a gazdasági és társadalmi szervezet az egész komplexitásában magyarázza a részletet is, és a részlet önmagában való felmutatása mindig azt a hiányérzetet kelti, hogy mi is az az ösz- szefüggésrendszer, amibe beilleszkedik. Azt hiszem, hogy a szociográfiának sokféle továbbfejlődési útja van: az egyik, ami az irodalom és az irodalmi publicisztika keretében marad; és ettől nem lehet mást kívánni, minthogy legyen, terjedjen, minél többen műveljék. A másik, ami a megszervezett publicisztika körébe tartozik, tehát az, amit az újságok, a folyóiratok, a hetilapok csinálnak, és kissé nagyobb mértékben kellene, hogy csináljanak, tehát az, ami a szó legszélesebb és legkomolyabb értelmében vett újságírói munkának a része is, iskolája is, kiteljesedése is lehet egyes emberek életművében, ideértve a rádiót is, a televíziót is. Éppen azért, mert ez az egész helyzet ennyire képlékeny, rengeteg feloldásra váró és megoldásra váró feladatot úgy vet fel, hogy mindenki érzi, hogy ezek a feladatok jelen vannak. És mert helyzetünkből, előre látható helyzetünkből az is következik, hogy ezekre a kérdésekre előbb rámutatást, aztán feleletet vár az ország és a kormányzat is. Ma már a napilapoktól a havi folyóiratokig ezer olyan fórum van, ahol tudatosan lehet és kell minél mélyebb publicisztikát művelni, és ez már nagyjából azonos a szociográfiával. Hogy ennek milyen történelmi előzményei vannak, arra Féja Géza is rámutatott. . . És az ötvenes évek olyan publicisztikája, mint a Karinthy Ferencé, például, meg a másoké is szintén példa lehet erre. A harmadik út — és én tulajdonképpen ezt tartom a legfontosabbnak — a szociográfia tudománnyá tétele és a szociológiával való kapcsolatainak, kölcsönös hatásának az előmozdítása, megszervezése. Nemcsak arra szociológiára gondolok, ami már van. Azt is tudomásul kell venni, hogy — sajnálom, hogy nincsenek itt az Akadémia Szociológiai Intézetének és a Társadalomtudományi Intézetnek a meghívottal vagy küldöttei — a szociológia úgy van kibontakozóban Magyarországon, hogy ennek a jelentősége, azt hiszem, felmérhetetlen. Hogy a magam közelebbi területéről beszéljek csak, talán kevesen tudják, hogy az utóbbi hónapokban megérett és el is fogadtatott egy olyan terv az Akadémia Szociológiai Intézetében, amely a parasztproblémát egészében akarja megközelíteni: az életforma átalakulásának égy komplex vizsgálata nagyon sokféle módszerrel, a tipikus és elismert szociológiai módszerektől a monografikus szociográfiai jellegű vizsgálatokig, és a néprajz új irányainak a bekapcsolásáig szerepel ebben a tervben. A tervet tudomásom szerint már elfogadták, és a munka nemsokára megindul. A világ társadalomtudománya 10—15 éve úgy látszik, megnövőben és ugrásszerű fejlődésben van. Ezt is tudomásul kell venni. Olyan folyóiratra is szükség volna a Valóságon kívül, amely erről több hírt 76
