Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Szociográfiai konferencia Kecskeméten. Székelyhídi Ágoston: A mai magyar szociográfiai irodalom útjai és kérdései (előadás) - Hozzászólások - Zám Tibor

hiszen vers-, regény- és drámaértőknek bőviben vagyunk. A szociográfiát is értő kritikusoknak már kevésbé.

Az igazi értékeket felmutató, s az értő kritika mércéjével hitelesített művek hasznán, értelmén, mirevalóságán ugyancsak töprenghetünk: a „Magyarország felfedezése” sorozatban megjelent könyvek késztetnek a meditációra. E művek közös jellemzője, hogy szerzőik igen gazdag ismeretanyaggal dolgoznak. Ha azt tűzték ki maguk elé, hogy tárgyukat megismerje az olvasó, céljukat valószínűleg elérték. Ha a jövendő szociográfusa — úgy harminc-negyven év múltával — közelít az általuk bemutatott valósághoz, könyveiket nem hagyhatja ki kötelező olvasmányainak jegyzékéből.

A mának s a jövőnek is szóló értékek elismerése, felismerése közben azonban olyan kényszerképzetem is van e könyvekről, hogy tényanyagukban mintha elhalványulna olykor a rendező elv, az ismerettömegben a felismerés, az előadásban a gondolat. Mintha szerzőink túlságosan tisztelnék a szakma kőtábláit és az olvasók lelki nyugalmát, mintha anyagukat nem érlelték volna meg eléggé, mintha nem mozognának benne szuverén módon, mintha bizonytalan koncepciójuk miatt konfliktusmentességre törekednének; mintha nem tudták vagy elfelejtették volna, hogy a szociográfia legfőbb erénye, értéke, varázsa a szuggesztív beszéd.

Először azért bátorkodom ez ünnepi alkalommal ünneprontó lenni, mert szerzőink mostani könyvei vesztesen kerülnek ki a régebben írt szociográfikákái való összehasonlításból. Másodszor azért beszélek róluk, mert a magam dolgait is hasonlítgatom. És mintha itt is az csapódnék ki az összevetésből, hogy volt jobb, hogy akkor még tudtam; mintha törvény lenne, hogy az igazán jó, a magvas szociográfiát nem akkor írjuk, amikor megbízást kapunk rá, hanem amikor belső kényszertől űzve fogunk neki. Ha a sorozat későbbi kötetei bebizonyítanák, hogy feltevésem téves, tarthatatlan, az nagyon megnyugtatna. Végül azért szólok, mert a valóságot keményebbnek, kegyetlenebbnek, ellentmondásosabbnak érzem, állásfoglalásra, ítéletalkotásra kényszerítőbbnek, mint azt a megjelent könyvek éreztetik. Legvégül önvédelemből protestálok: mert változatlanul hiszem, hogy az igazságot szenvedélyes vitában kereső szociográfusi módszer nem korszerűtlen, nem elvetendő, s ebben a sorozatban sem mond ellent annak, hogy a szociográfia kormánypárti műfaj.

Ha már itt tartunk, hadd mondjam el azt is, hogy aki ezt a módszert választja, az egyidejűleg a működési területét is megválasztja, illetve leszűkíti az élet befejezetlen dolgaira, eldöntetlen kérdéseire, puskaporszagú konfliktusaira. És itt kezdődik a baj. Az egyik abban áll, hogy a felelősséghez mérve az író hinterlandja, helyzeti energiája jelentéktelen, s bármikor megsemmisíthető. A másik baj, hogy kiélezett helyzetekben a presztízs rendkívül érzékenyen reagál minden bántalomra, s leginkább hajlamos magát — s csakis magát — tekinteni autentikusnak a gondolkodásra; vagy arra, hogy a társadalmi érdekű, érvényű problémát a szakma, a hivatal, az intézmény belügyének tekintse, amelyhez hozzápiszkálni tilos. A kiélezett helyzetekben a nagy kérdés, hogy „az elvtárs milyen alapállásból írta ezeket a cikkeket?” fenyegetően hangzik, de a helyzeti energiák differenciáltsága miatt nem viszonozható úgy, hogy „az elvtárs milyen alapállásból érdeklődik az alapállásom iránt?” Történik ez azután vagy aközben, hogy a kormánypárti műfaj képviselőjének az ugyancsak kormánypárti szerkesztőséggel is viadaloznia kell azért, hogy az élet legmaibb konfliktusairól szóló írások nyomdafestéket kapjanak.

Félreértéseket kerülendő: észrevételeim az utóbbi tíz év tapasztalatait összegzik. A közelmúltban, a jelenben derűsebb dolgok is vannak. Itt, Bács-Kiskunban a Forrás körül igénylik, ösztönzik és támogatják a szociográfiát, amivel természetesen nem mondtam, hogy mindenhol mindenki diadalkapuval várja.

Olvasmányélményeimet összegezve az a meggyőződésem, hogy az utóbbi tíz év szociográfiai irodalma komoly szellemi értékekkel szolgálta a társadalom önismereti igényét. Az igény nem csökken, ami arra kötelez bennünket, hogy kielégítésének feltételeit javítsuk. Ezért azt javaslom, hogy a Magyar írók Szövetsége a felfedezés sorozatot ne tekintse lezártnak a tervezett könyvek megjelentetésével. Ne zárja ki annak a lehetőségét, hogy a legszínvonalasabb könyvek szerzői évek múltán másodszor is írjanak könyvet a sorozatba. Amit ennél is fontosabbnak tartok: az, hogy a fiatal szociográfus nemzedék legtehetségesebb képviselői — akik nem tudni, miért hiányoznak erről a konferenciáról — megbízást kapjanak.

Bár Veres Péter óvta a szépírókat attól, hogy a szociográfiához tartósan vagy végleg elkötelezzék magukat, kialakulni látok az írószövetségen belül és kívül egy olyan csoportot, amelynek vagy nincsenek szépírói ambíciói, vagy ha vannak is, hajlamos azokat parlagon hagyni, csakhogy ezt a direkt termő műfajt — a szociográfiát — művelhesse. Ezt én azzal magyarázom, hogy a politikai tudomány mindinkább felhasználja a társadalomtudományok és kapcsolt részek kutatási eredményeit:ezek között a szociográfia által termelt értékekre is számít. Amennyiben helytálló az a feltevés, hogy a politikai gyakorlat és a szociográfiai mozgalom erősödése összefügg a jelenben, akkor — hadd legyek életemben egyszer optimista — ennek a műfajnak nagyobb jövője van, mint azt jelenleg hisszük.

75