Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Szociográfiai konferencia Kecskeméten. Székelyhídi Ágoston: A mai magyar szociográfiai irodalom útjai és kérdései (előadás) - Hozzászólások - Zám Tibor
folyik, és nap mint nap új problémák tömege vetődik fel. Csupán egyetlen példával szolgálok: olyan háztömbben lakom, mely csaknem háromezer embert fogad be, tehát egy jókora falu lélekszámával dicsekszik. De miként válhat ez a házóriás meleg, megtartó emberi közösséggé, legalább olyanná, aminő az egykor lenézett falu volt? Egyelőre inkább az emberi elidegenedés jeleit mutatja. Bizony mondom: a szociográfiának fölfedező utakra kell indulnia Budapesten is egészen a legkülsőbb övezetig, ama bizonytalan társadalmi tudatú gyűrűig, mely lassanként körülveszi a fővárost. Midőn a szociográfia rögös útjára indultam, vezérlőm Ady Endre volt. Vidéki útjaimmal párhuzamosan gyűjtöttem kötetbe cikkei javát, Jóslások Magyarországról címen, és ezek a cikkek utat mutattak, bátorságot adtak. Ám Ady életművében többek között nagyvonalú filozófia rejtezik, helyénvaló lenne végre foglalkoznunk ezzel, elsősorban ethoszával, mert ma is érvényes, ma is kötelez. Élete végén írta egyik versében: Elvész az ország, ha elfogytak az aszkéta szívek. Ady az életörömöt hirdette, mégis aszkéta szívet hordozott, mivel a másokért éles áldozatát és kínszenvedését mindenek fölébe helyezte, a vállalást vallotta legfőbb erénynek. A szociográfia kemény, sok megpróbáltatással járó műfaj, és ugyancsak aszkéta szíveket követel: küzdelmet az emberrel az emberért, a társadalommal a társadalomért, viaskodást az egyéni érzékenységekkel, olykor ügyesen leplezett személyi érdekekkel, a félreértésekkel, a meg nem értéssel, legfőbbképpen pedig küzdelmet önmagunkat, saját belső kísértéseinkéi. ZÁM TIBOR: Székelyhídi Ágoston abszolút tárgyilagosságra törekvő, szociográfúsi fülnek túlságosan higgadt hangú előadásával nem akarok közvetlenül vitatkozni. Belátására bízom, döntse el, hogy szubjektív észrevételeimet beilleszthetőnek tartja-e abba a koncepcióba, amit a műfajról kialakított. Először az irodalmi szociográfiával kapcsolatos ellenérzésről. Ennek egyik oka lehet a műfaj természete. A tiszta irodalom esztétikai gyönyöreihez szokott olvasónak az irodalmi szociográfia valósága bárdolatlan, viszolyogtató, unesztétikus. A hiteles leírás kedvelője számára nem elég egzakt. A közhelyekben és elavult politikai sémákban gondolkodó számára nem elég lojális. A gyakorlati szakembereket azért bosszantja, mert nem tiszteli a tabukat, a bálványokat, a céhtörvényeket, a nézetbeli hierarchiákat. A hamis valóságtudatú emberek ellenérzése az irodalmi szociográfiai iránt a sokkha- hatástól való félelemből táplálkozik. Az illúziók újratermelődése folytán hamis valóságtudatú emberek mindenkor lesznek, s a társadalom minden rétegében előfordulnak. Ezért ne remény kedjünk az ellenérzések megszűntében, vagy abban, hogy a Nyájas Olvasó fajtiszta irodalomként fogadja el a szociográfiát, mint ahogy a verset, a regényt vagy a drámát elfogadja. Annak ellenére se tápláljunk hiú reményeket, hogy kedvelt műfajunk egynémely produktuma gondolatgazdagsága mellett lírai hevületű, epikus sodrású, drámaian emelkedett vagy esszészerűen hajlékony stílusú. Ha egy verskötet, regény vagy dráma rossz, senkinek sem jut eszébe messzemenő konzekvenciákat levonni a műfajt illetően. Ha azonban egy szociográfiába néhány hamis, felületes, egyoldalú információ kerül, az nemcsak annak az egy műnek a hitelét rontja le, legyen bár jó ez a mű, hanem a szociográfiáét is általában. Azt hiszem, ez elég jól érzékelteti a fajtiszta és nem fajtiszta irodalom rangbeli különbségét. A továbbiakban a szociográfia mirevalóságáról, értelméről, a szociográfus író gondjairól beszélek. Köztudomású, hogy a magyar társadalom 1945 előtti állapotát, viszonyait, anakronizmusait bemutató szociográfia a forradalmi változások vonalában haladt, következésképpen politikailag is szemben állt a rendszerrel. Az is köztudomású, hogy felszabadulás utáni történelmünk nehéz korszakában, amikor a népről, a nemzetről, a jövőről, a szocializmusról való gondolkodás elemi jogát néhány vagy néhány tucat ember a saját előjogának tekintette, a szociográfia folyamatossága — a rosszhiszeműen s történelmietlenül értelmezett ellenzékisége miatt — megszakadt. Ma azt mondjuk, hogy a szociográfia „kormánypárti műfaj”, ami lényegében igaz, hiszen a viszony természetére utal. Alapvető érdekünk, hogy a viszony zavartalan legyen, azért a szociográfia mirevalóságán, funkcionális tartalmain nem árt vitatkozni. Az utóbbi években divat lett a szociográfia. Mondhatnám, hogy reneszánszát éli. Ennek kézzel fogható és intim bizonyítéka, hogy az irodalmi kékharisnyák érdeklődéséből, gyengécske műveiből és bájaiból nemcsak a költők és novellisták részesülnek, hanem a szociográfusok is olykor-olykor. Másik bizonyítéka a műfajunk divatjának a dilettánsok térhódítása. A társadalom megnövekedett önismereti igénye, a műfaj tartalmi változatossága — az, hogy a lírai hévtől a monográfikus unalomig minden belefér — meg az esztétikai ismérvek bizonytalansága együtt ideális helyzetet teremt a dilettantizmusnak: annak, hogy némely ügyes toliforgatók a maguk néhány szál tényét látványosan feltupírozzák, s ezt a kohéziótlan és hamis kreációt úgy próbálják eladni, mintha igazi érték volna. Ebből következik, hogy a műfajnak kísérletet kell tenni rá, hogy megszervezze a maga önvédelmét. Nem lesz könnyű, 74
