Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Szociográfiai konferencia Kecskeméten. Székelyhídi Ágoston: A mai magyar szociográfiai irodalom útjai és kérdései (előadás) - Hozzászólások - Féja Géza

gos méretű volt. nemzeti létünk került veszélybe, és a tíz kötetes sorozat éppen ezt akarta bizonyítani. Országot átfogó irodalmi és társadalompolitikai tettre vállalkoztunk.

A kiadónál, az Athenaeumnál a sorozatból csupán két kötet jelent meg: Féja Géza Viharsarok és Erdei Ferenc Futóhomok című munkája, a harmadikat, Szabó Zoltán Cifra nyomorúságát már nem vállalta a kiadó, és Cserépfalvi bocsátotta közre. Az első kötet ellen vádat emelt az ügyész, a könyvet elkoboztatta, íróját pedig a bíróság elítélte. A sorozat folytatását, az egykorú magyar valóság felmutatását a hatalom megakadályozta. Sárközi György ekkor sem hátrált meg, csak más útra vitte a zászlót. Erről azonban sohasem esik szó. A szétvert hadsor helyét egyik tagjuk, Erdei Ferenc foglalta el tudományos jellegű, kiváló könyveivel. Gyors egymásutánban írta meg a Parasztok, a Magyar falu, a Magyar város és a Magyar tanyák című könyveit. Különösen a Parasztokban melegszik át a hangja, és csillannak fel szépírói erényei. Ebben a művében merészkedik jövőbe mutató következtetésekre, az ötödik, befejező résznek így hangzik a címe: Parasztnak lenni most már nem lehet. Erdeinek ez a négy műve a szociográfia egyik válfaja, szervesen a nagy egészbe tartozik, és irodalmi életünk egyik, de nem egyetlen bűne, hogy még értékeléséről is következetesen megfeledkezik.

Midőn szociográfiai irodalmunkról beszélünk, végzetes tévedésbe esünk, ha csupán könyvekben gondolkodunk. A szociográfia tervszerű, nagyszabású művelésére csupán néhány esztendő jutott, de számos cikk, esszé, riport, egyszóval szociográfiai jellegű és igényű írás jelent meg, nem egy bizonnyal művé növekszik, számos írás kötetté gyülekezhetett volna, ha nem szól közbe a zord idő. Összegyűjtésük senkinek sem jut eszébe, holott társadalomtörténeti szempontból is vétek az elhanyagolásuk. Egy-egy ilyen írás olykor országos hatásra tett szert, és mélyen a két világháború között eltelt korszakba világít.

De a könyvalakban megjelent régi szociográfiai munkák is javarészt hozzáférhetetlenek. Szó van ugyan most egy tíz kötetes sorozat megjelenéséről magyar nyelven és Kanadában. A kanadai magyar tanárok szakszervezete adná ki, az írók pedig lemondanak tiszteletdíjukról az ottani magyar iskolák fenntartásának a támogatására. ( A terv fölemelő, ugyanakkor mélyen elgondolkoztató.)

A két világháború között a szociográfiák szükségszerűen egy túlhaladott, népellenes, mesterségesen megdermesztett társadalmi rendet ábrázoltak, bíráltak és támadtak. Állásfoglalásuk tehát egyértelmű volt: alulról nézték a társadalom életét, és az elnyomott rétegekkel, az ország döntő többségével egyetértve folytatták küzdelmüket.

Ma a szociográfus a szocializmuson belül foglal helyet, igenli ezt a rendet, nem csupán egyetért, de együtt is halad véle, ugyanakkor fenntartja magának a bírálat jogát a társadalmi, gazdasági és kulturális élet jelenségeivel, különféle szerveinek, szervezeteinek működésével, valamint az életet irányító személyek magatartásával szemben. Elemez, helyesel, hiányokra és elferdülésekre mutat rá, szükség esetén pedig bírál. A szociográfia fejlődésének legfőbb kérdése ma bizonnyal a bírálat jogának a biztosítása.

Amennyiben az író egy falu elmaradottságáról ír, az távolról sem irányul az egész megye avagy vezetői ellen, legfennebb hibáikról, mulasztásaikról vagy még nem teljesített feladataikról beszél. Egy termelőszövetkezet visszásságainak a bírálata semmiképpen sem sérti a szövetkezetét, mint olyat. A bíráló hevületé' szociográfiai munkák nem a szocializmus ellen, de mellette íródtak, mivel az átmeneti állapot hibáitól kívánják megszabadítani. S ha mégis támadásokban részesülnek, ezek olykor nem elvi hevületből, inkább személyi túlérzékenységből származnak. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy a szociográfusnak különösen érzékeny lelkiismerettel és fejlett felelősségérzettel kell rendelkeznie.

Alapvető kérdésekről szóltam, ezeknek napirenden tartása annál fontosabb, mivel — véleményem szerint — a szociográfia ügye szervesen összefügg az irodalmi realizmus kérdésével. A szociográfia virágzása utat mutathat, élményanyagot és ösztönzést adhat a realista íróknak, főként pedig bátorságot gerjeszthet bennük. Ez annál fontosabb lenne, mivel ifjú prózaíróink nem közönséges része szürrealizmus meg másféle, rendszerint félreértett izmusok címén, csinált mesterségesen kiagyalt világba menekül, s éppen egy roppant korszakváltás idején retteg az egész valóság ábrázolásától, ha pedig mégis bátorságra kap, legfennebb epizódokat vagy határeseteket örökít meg.

Ismét megindult a Magyarország felfedezése sorozat folyamatos, sok esztendőre tervezett vállalkozásaként. Föl kell vetnünk a kérdést, vajon az új sorozat a régi nyomokon haladhat-e? A harmincas években azért döntöttünk a területi szempont mellett, s vállaltuk egyes tájak, ezáltal pedig az egész ország arculatának az ábrázolását, mivel egy rendszer országos csődjét és tarthatatlanságát kívántuk bizonyítani. Ma merőben másról van szó: a szociográfia egy valamennyiünk által elfogadott társadalmi rendnek akar segítséget nyújtani. Hol kell segítenünk? Nyilván ott, ahol a legnagyobb a szükség erre. Ezért elsősorban az emberrel kell foglalkoznunk, mert az emberen múlik minden. Együtt bír-e lépni a szocialista fejlődés iramával? Mit hordoz tudatában és lelkében? Mik az örömei, a sérelmei és az álmai? Az új intézmények csupán az emberek elemi szükségleteit elégítik ki, vagy pedig eufóriát is adnak, jól érzik magukat a kereteik között, otthonukra találnak bennük? A gyakorta hangoztatot gyönyörű elvek, így a szocialista demokrácia életté és valósággá válik? Választ kell adnunk minden sorskérdésre; írói becsületünk kötelez erre.

Midőn ezekhez a kérdésekhez nyúlunk, természetesen nem szakadhatunk el a „tájtól”, hiszen térben és időben történik minden. De a „terjedelem” begyakorlása mellett elsősorban a problémák mély72