Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Szociográfiai konferencia Kecskeméten. Székelyhídi Ágoston: A mai magyar szociográfiai irodalom útjai és kérdései (előadás)
Az igazi kérdés tehát az, hogy a szociológiai ábrázolás követi-e, követheti-e a realizmus változásait, megújhodását. Arra kiváltképp alkalmas, hogy új problematikát, új életanyagot vonjon be a realizmus körébe. Szemlélete, elemzési módszere belső kapcsolatot tart a tudománnyal, az elmélettel: ez szavatolja nyitottságát és elmélyiiltségét. Szerkezeti lehetőségei, technikájának eszközei sem kötöttek. Kötetlenek, igaz, a kauzalitás megtartásának határain belül. Ezek a tulajdonságok lehetővé teszik, hogy a szociográfiai ábrázolás követhesse és kövesse a realizmus szüntelen újulását, gazdagodását. Ide tartozik a szociográfiai ábrázolás rokonsága a dokumentumregénnyel, a dokumentumdrámával is. Közös vonásaik a neorealizmus egy önálló vagy önállósuló ágát képezik. 6. Idéztem már Erdei Ferencet, aki 1947-ben, új irodalmunk nyitó korszakában azt írta — sőt, kívánta —, hogy a szociográfiai irodalom térjen rá a tudományos anyaggyűjtés és feldolgozás útjára. Eszménye, tudjuk jól, a szociológiára épülő, szociográfiai színezettel gazdagított nagymonográfia volt; az, amit ő maga művelt. Amit csak ő tudott megalkotni. Itt a helye, hogy Erdei véleményével szembesítsünk egy másik és nem kevésbé jelentékeny összegezést és kívánságot. Ez Bori Imrétől származik. Amikor a mai magyar szociográfiai irodalmat áttekintette, úgy látta, hogy ez az irodalom egyértelműen a regénybe torkollik; mint megjegyezte, a felszabadulás előtt a tanulmányba, az esszébe hajlott, most, az 1960-as évektől az elbeszélést és a regényt segíti új, magasba vivő utakra kaptatni. Talán szabad ebből az ellentétből a szociográfia lehetőségeinek gazdagságára következtetnünk. Előbb azonban azt a bírálatot tegyük mérlegre, amely a szociográfiai ábrázolásban a tudományosságot kevesli, vagy éppen a tudományosság és a szépírói, riporteri anyagkezelés eklektikus vegyítését ítéli el. Ennek a bírálatnak az az alapja, hogy a szociológia megbízhatóbban, egzaktabban ábrázol, mint a szociográfia. Ellenőrizhetőbben is; kizárja a szubjektivitást. Igaz ez! Csak az adatokkal mérhető területeken igaz. De a két ábrázolás eltérő sajátossága a tárgy és a funkció különbségéből következik. A szociológia voltaképp egy társadalmi állapot mérhető, objektív elemeivel dolgozik. Már az állapot kialakulásának, az elemek közötti viszony belső változásának, a szubjektív tartalmaknak és jelenségeknek ábrázolását és mérését nem vállalhatja. A szociográfia éppen ezeket közelíti meg. A társadalmi jelenségek kialakulását, a keletkezés viszonyait, a szubjektív tényezők működését és összefüggését. így képes az állapot helyett vagy mellett a belső összefüggést is föltárni, a változatokat is megrajzolni, a szükségszerűt és a véletlent is megmutatni és elkülöníteni. Ennek az ábrázolásnak alapját a társadalmi létezés sajátossága maga képezi. Az, hogy a társadalmi létezésben az objektív oldal minden esetben összefonódik a szubjektívvel; a társadalom emberek közössége, jelenségei, folyamatai egyének révén, egyénekben valósulnak meg. Hogy ezek a jelenségek és folyamatok általánosíthatók: az más kérdés. Más terület is. Tehát a szocilógia és a szociográfia nem vetélytársa egymásnak. Kiegészíti egymást. Ez azonban már elvezet bennünket a szociográfiai ábrázolás lehetőségeinek, változatainak, típusainak vizsgálatához. Nézzük előbb a műfajt. Felszabadulás utáni irodalmunkban először a riport jelentkezett. Ez máig megőrizte kiemelkedő helyét a szociográfiai irodalomban. Bizonyítékul hadd említsem meg Gondos Ernő úttörő értékű és érdemű gyűjteményét, A valóság vonzásában címűt; majd a későbbi gyűjteményeket, a Szemmérték- kel-t, s a legutóbbit, az Irószemmel-t. Számítsuk hozzá az egyéni gyűjteményeket, a Galgócziét, a Kunszabóét, az Urbánét például. Sorjáztak azok a terjedelmesebb kötetek is, amelyeket inkább nagyriportnak nevezhetnénk: többek közt Féja Gézáé, Kodolányi Jánosé, Csák Gyuláé és Gergely Mihályé. Ebbe a családba tartozik a szociográfiai esszé újnak számító műfaja is. Az, amely a riport keretébe belefoglalja a gondolati, lírai, történelmi, polemikus elemek sokszínű és mégis egységes halmazát. Csoóri Tudósítás-ára gondolok elsősorban; de teljes és magvas kötettel jelentkezett Sükösd is; ide sorolnám Mocsár Nálunk vidéken című művét is; és folytathatnám a sort. A klasszikus monografikus forma, mely a dokumentálást, a leleplezést, a hiteles és drámai ábrázolást, a programadást és a hitvallást ötvözte magába — átalakulva született újjá. Elsősorban a Magyarország felfedezése sorozat darabjaiban. Ez az új monografikus forma a szociológiai és statisztikai módszerrel gyűjtött adatokra, a történelmi kitekintésre és a riport személyes tapasztalati anyagára épül. Egységes anyagkezelését hol az epikai ábrázolás biztosítja, mint Mocsár Égő aranyában, hol a tudományos koncepció, mint Erdei remekművében, hol meg az esszéíró virtuóz hajlékonysága: ezt Varga Domokos könyve testesíti meg. Elkülönülőben van a szociográfiai irodalom ideologizáló változata is. Galgóczi, Márkus, Mesterházi, Sükösd néhány munkája jelzi ezt. Márkus István gyakran ideológiai következtetésbe ívelteti írásait. Sükösd pedig nem egyszer az ideológia hatását, szerepét, helyét deríti föl értelmiségi szociográfiáiban. Saját úton halad az a változat is, mely egy-egy gazdasági folyamatot vagy jelenséget vizsgál egyszerre 68
