Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Szociográfiai konferencia Kecskeméten. Székelyhídi Ágoston: A mai magyar szociográfiai irodalom útjai és kérdései (előadás)
4. A történelmi és társadalmi összefüggések áttekintése után nézzük meg belülről a szociográfiai irodalmat. Belülről, vagyis elemeinek és működésének oldaláról. Kérdésekkel és kételyekkel kell szembenéznünk itt is. Furcsa mód: épp a kételyekkel teljes kérdések fűződnek a szociográfiai irodalom klasszikusaihoz: Erdeihez és Veres Péterhez. Erdei 1947-ben azt írta, hogy az új — tehát a mai —szociográfiai irodalomnak előbb-utóbb meg kell keresnie és találnia az utat az egzakt tudományossághoz. Más úton nem járhat. Veres Péter fájdalmas iróniával vallja meg ismét és ismét, hogy műveinek költői és gondolati szárnyalását lehúzza a szociográfiai ábrázolás súlyossága, vaskossága, nyersesége. Erdei véleménye a szociográfiai irodalom és a műfaji hovatartozás, Veres Péter vallomása a szociográfiai ábrázolás és a realizmus viszonyát faggatja. Faggassuk hát mi is! Másutt már kifejtettem azt a meggyőződésemet, hogy a szociográfiai irodalom sajátosságai nem a műfaj, hanem a módszer és az eszköz területén ragadhatták meg. Hiszen a szociográfia attól szociográfia, hogy — először — a társadalmi valóság valamely jelentékeny egységét választja tárgyul. Ezt a közvetlen személyes tapasztalat és a módszeres megismerés alapján ábrázolja. Majd anyagát egyértelmű társadalmi, politikai elvek és érdekek szerint minősíti. Következtetései és állásfoglalásai azonban nem maradnak meg az ábrázolás, az elméleti kifejtés szintjén. Jelzik a változás irányát, a társadalmi cselekvés — változtatás — módját is. Anyaga, szemlélete, módszere általános jellegű és érdekű. De a személyességet, az egyedi jelenségek rétegét, a közvetlenül megfogalmazott állásfoglalást és reflexiót is magában foglalja. Éppúgy közöl gazdasági adatokat, mint táj leírásokat, párbeszédeket, történeteket, látomásokat és dokumentumokat. Hogy mindez milyen arányban és elrendezésben jelentkezik, másodlagos kérdés. Mert jelentkezhet és jelentkezett, jelentkezik is minden ábrázoló műfajban, a regényben, a drámában, a riportban, a tanulmányban, az esszében egyaránt. És itt, egy-egy műfaj keretében természetesen önálló minőséget képez. Leggyakrabban a riportban és az esszében. Azok, akik a szociográfiát átmeneti műfajnak, átmeneti minőségnek, valaminő előformának — tehát vázlatnak — tekintik, voltaképp egyetlen műfaj mércéjével mérnek. Ismét más kérdés a szociográfiai ábrázolás és a realizmus összefüggése; azaz a szociográfiai ábrázolás esztétikuma az elbeszélésben, a regényben, a drámában, a riportban. Az előbb említett alapvető sajátosságok természetesen itt is meghatározó szerepet visznek. De szerves egységbe kell olvadniuk a regény vagy a dráma esztétikumával. Az emberábrázolással, az ok- okozatiság belső rendszerével, a szerkezettel. Mindez olyan típusú művekben valósul meg, mint a Húsz óra, illetve A térképen nem található. E két mű olyan embereket ábrázol, akiknek jellemét és sorsát a környezet szabja meg; a művek anyaga épp ezt a réteget, a hatás és a következmény rétegét foglalja magában. Az egyes sorsokat, a sorsok viszonyát tartó ok-okozati rendszer is erre az elvre épül. Úgy azonban, hogy a szerkezet hangsúlyozza ezeknek a hatásoknak, következményeknek új, addig ismeretlen, frissen keletkezett természetét: a cselekményvezetésbe beépíti az okokat és összefüggéseket feltáró, minősítő alakot. Az újságírót, illetve az idős kommunista írót. Hasonló megoldásokat találunk a Rozsdatemetőben — és, hogy sokatmondó előzményt is említsek, A boldog emberben. Olyan típusú regényeket, drámát említettem, amelyek kétségtelenül a szociográfiai irodalom, a szociográfiai ábrázolás körébe tartoznak. Esztétikai értéküket éppily kétségtelenül nem lehet elpörölni. Vagyis a szociográfiai jelleg nem akadálya az esztétikai értéknek; nem zárja ki, nem fokozza le, nem szorítja korlátok közé. Ezt a gondolatsort Veres Péterrel illendő zárnom. Hiszen az ő vallomásával indítottam. Nos, úgy tetszik, Veres Péter néhány regényének és elbeszélésének hibája nem a szociográfiai igényből és jellegből ered. Nem a tárgyból, nem a szemléletből. Nem — ismét őt idézem — „a hitelesítő valóságrészletek nyers illatából”. Hanem kizárólag a részek ökonomikus megszervezésének kisebb-nagyobb fokú hiányából; a szerkezet egyenetlenségeiből. Mint ahogy az is igaz, hogy életművét nem az elbeszélések és regények művi tökéletessége avatja halhatatlanná — hanem éppen anyaguk, szellemük, erkölcsi és emberi teljességük. 5. Ha röviden is, érdemes kitérnünk a szociográfiai ábrázolás és a neorealizmus, általában a modernség viszonyának kérdéseire. A szociográfiai irodalom eleve realista akar lenni. Minden ízében, részében a realizmushoz tartozik, így hát indokolatlan és logikátlan az az eljárás, hogy a modern irodalom valamely másik irányzatához hasonlítva tegyék mérlegre. Indokolatlan, logikátlan, de még inkorrekt is. Épp ezért fölösleges viszonozni. 5 67
