Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Fekete Gyula: Éljünk magunknak?

„Gyermektelen asszony vagyok, nem érhet vád, hogy magam felé hajlik a kezem. (Sajnos, egyik terhességemet sem sikerült kihordanom.) Sokat dolgozunk, keveset keresünk. Mégis igazságosnak tartom, hogy mi és a hozzánk hasonlók, részt vállaljunk a sokgyerekes családok terheiből. Miért volna ez megbélyegző vagy emberi jogainkat sértő! Mindenkinek joga van a döntésre: akar-e gyereket, s hányat. De ahhoz aligha van joga bárkinek, hogy önmaga élje fel a »munkaerő újratermelésére« fordítandó javak egy részét. Sajnos, alig hiszem, hogy az »antianyákat« és társaikat meggyőzhetjük igazunkról. Mind a politikai gazdaságtan, mind a társadalmi érdek, mind a józan ész, mind a szocialista erkölcs érvei hasztalan hangzanak el. Mintha nem is hallanák. Csupán a primitív indulatok, a nyers önzés, saját vélt érdekük dühödt védelmezése süvölt hozzászólásaikból. A legszomorúbb az, hogy még csak nem is valódi érdekeiket képviselik. A félreértett emancipáció zavaros függetlenségi nyilatkozatai jobbára nem női eredetűek, hanem a férfiönzés szolgaian átvett frázisai. Ezek a nők nem mernek önmagukká lenni, nem merik vállalni véleményüket, érdekeiket, mert a »modernség«, a »függetlenség« modelljét nem saját tapasztalataik alapján alkotják, hanem önző, kényelemszerető férfiaktól másolják át, minden megfontolás nélkül. Az emancipáció ott kezdődik, ahol mi, nők, nem hallgattatjuk el magunkban szégyenkezve a nőt — ahogyan aférfiaksem szégyenkeznek»férfias«szempontjaik miatt. Sajnos, afélreértett emancipáció sok nőt kényszerít kényelmes és önző férfiak nemi filozófiájának átvételére, s még bevallaniuk is nehéz, milyen rosszul érzik magukat az idegen bőrben. Láttam fiatal lányokat, akik a »szabadság« nevében értelmetlenül váltak kiszolgáltatott áldozatokká. íme, odáig is eljutottunk már, hogy hagyjuk meggyőzni magunkat: a »minden egészséges nőben igen erős anyaság iránti vágy« LEKÜZDHETŐ! Ahány nőt csak ismerek, aki »akaraterejével« és »józanságával« leküzdötte gyerek utáni eredeti, »állatias« vágyakozását, annak »fejlődési folyamata« mögött ott áll egy-egy kényelemszerető, önző férfiú. És a feleség elvakult rabszolgaszerelme vagy értelmi, lelki önállótlansága.

Még valami. Kezdek csömört kapni a »modern« szülők ilyen érveitől: »inkább legyen egy, de annak adjunk meg mindent, ami szükséges«. És: »inkább egy se legyen, ha nincsenek megfelelő anyagi feltételek«. Ó, a szülői felelősségérzet! Pedagógus vagyok. Kartársaimmal együtt sokat mesélhetnék az egykékről. Nehezen nevelhetők, nem tudnak örülni, élményszegények, fegyelmezetlenek és unottak. A többség. A Zs. család »felelőtlenségében« arra vetemedett, hogy egyszerű fizikai munkából 14 gyermek felnevelésére vállalkozzék. Nos: a Zs. gyerekek bármelyike többet kapott a családjától, kevésbé van híján az IGAZÁN szükségesnek, mint igen sok egyetlen gyerek. Ma már a több gyerekes családok tagjai sem járnak feltétlenül rongyokban. Sok jóra nem fog vezetni a kedves szülők azon hiedelme, hogy a gyereket minden nap másik pulóverbe öltöztetve, minden héten új divatkreációval ékesítve »illik« iskolába küldeni. Ismerek 16—17 éves diákokat, akik saját motorkerékpárral — sőt gépkocsival! — rendelkeznek (noha az utóbbit még nem is használhatja büszke tulajdonosa). Nem tapasztaltam, hogy különbek vagy boldogabbak lennének, mint a vasárnaponként vonattal, gyalog, de EGYÜTT kiránduló nagy családok gyerekei. Viszont köztük találhatók az elkényeztetett, a nagy jómódtól elkorcsosult, küzdeni és örülni képtelen, elrontott fiatalok.

Egy gyermektelen anya, Pécs”

55