Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Egy elnökválasztás története
Értesültem róla, hogy az utóbbi időben a vezetés már nem volt olyan egységes és szilárd, mint korábban. Hihető, hogy az elnöknél messzebbre látó, a gazdálkodás távlatait, összefüggéseit nála jobban értő munkatársak, ha nem is szegültek nyíltan szembe a nagy tekintélyű főnökkel — aki anakronizmusaival együtt is rendkívüli ember volt —, nehezen tudtak vele egy gyékényen árulni. Ez nem maradhatott titokban a tagság előtt. Erjesztője lett a demokratizmusnak: a véleménynyilvánításnak, a kritikának, az odamondogatásnak. Kérdés, hogy a márciusban megmutatkozó ellentéteket el tudta volna-e simítani a vezetés a „béke legyen” jelszó jegyében s az elnök nyomasztó egyéniségével szemben. Telt volna-e az erejéből leküzdeni az autokrata hagyományokat s demokratizálni önmagát?. . . Bár az elnök hirtelen halála után mindenki azt latolgatta, kire adja a voksát (íme, a demokrácia, amint tudatosítja a felelősséget s az állampolgári hatalmat), a fenti kérdések lényege: az, hogy demokratizálódni kell, érvényben maradt. Három menetben Ez rányomta a bélyegét az augusztus 28-i elnökválasztó közgyűlésre is. Kinek jutott volna eszébe például az önigazgatás szerveinek formális működtetése idején azt a formai hibát észrevenni, hogy a jelölő bizottság megbízatása öt nappal a közgyűlés előtt lejárt?. . . Most észrevették. Kétségbe vonták, hogy a jelölésre jogosult volna. Javasolták újjáválasztani. Annál is inkább — mondta valaki —, mert a volt elnök a „saját” embereit állította a jelölő bizottságba. A tanács járási hivatalának jogásza közölte a tagsággal, hogy a közgyűlésnek joga van megerősíteni pozíciójában a jelölő bizottságot, ha azonban újat választ helyette, annak időt kell adni, hogy elvégezze a munkáját. Addig — kb. három hétig — el kell halasztani az elnökválasztást. . . Ha tudta a járási hivatal jogtanácsosa, hogy új jelölő bizottság kell, akkor miért nem intézkedett? — kérdezte egy hozzászóló. A tagság kétszer is szavazott az eredeti javaslat fölött. A 333 jelenlevő közül előbb 210, azután 269 úgy foglalt állást, hogy megerősíti tisztségében a jelölő bizottságot, és elfogadja az előterjesztését. A váratlan közjáték ürügyén néhány észrevételt kell tennem. Mindenekelőtt arra utalok, ami ekkor már biztosra vehető, hogy az elnöki tisztségre komolyan a főmezőgazdász és a kertészeti brigádvezető aspirálhat. Kettőjük „pártja” közül, annak következtében, hogy a főmezőgazdász áll a hierarchia magasabb lépcsőjén — sőt a legmagasabban, mert ideiglenesen bár, de elnökként működik —, a kertészeti brigádvezető „pártja” az, amelyik az ellenzék szerepét tölti be. Az ellenzék szónokai vetik fel a bizalmi kérdést a jelölő bizottsággal szemben („nem alkalmas arra, hogy új elnököt jelöljön”), ők folytatnak halogató taktikát („várjuk meg a két hetet”), mert nem érzik elég szilárdnak a jelöltjük pozícióját, illetve azt érzik, hogy a mérleg serpenyője az előnyösebb pozíciójú főmezőgazdász felé billen. A jelölő bizottsággal szembeni bizalmatlanság egyébként nem volt indokolatlan: az öt tag közül feltehetően négy, de három egészen biztosan a főmezőgazdász híve volt. Ettől eltekintve is kétséges, hogy lehet-e objektív hitelű egy olyan bizottság ténykedése (a közvéleménykutatás), amelyiknek a tagjai — ha másképpen nem, hát rokonszenvükkel — elkötelezettek az egyik vagy a másik jelölthöz, és érdekeltek annak a győzelmében. Kérdés, hogy ténykedésük során nem orientálták-e a tagságot, az általuk kívánatosnak tartott irányban. . . Ellenőrizhetetlen, tett-e olyan kijelentést a bizottság elnöke, hogy „azt jelölöm, aki nekem jó lesz”. Azt viszont a fülem hallatára mondta a bizottság egyik tagja, hogy „nagy baj lett volna itt, ha nem Zolit (a főmező40
