Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Egy elnökválasztás története

gazdászt) választják elnöknek”. Ez természetesen nem az itteni jelölő bizottság dehonesztálása, hanem az önigazgatás egyik ellentmondásának a felvetése.

Amiért a jelölő bizottság javaslatát mégis elfogadta a közgyűlés, annak nem egyetlen oka, hogy a főmezőgazdász tábora az előző öt hét alatt megerősödött. A másik ok az volt, hogy véget akartak vetni az „interregnumnak”, a bizonytalansági állapotoknak. Elterjedt az rémhír, hogy a tsz-nek egyesülnie kell egy másik szövetkezettel, ha nem választ elnököt a maga köréből. Egy hozzászólás: „Válasszunk most elnököt, és ne nyeljen el bennünket az ellenség.” (?) A közgyűlést levezető elnök (főkönyvelő) bejelentése: Az elnökség úgy határozott, hogy se máshonnan nem hoznak elnököt, se más tsz-szel nem egyesülnek.

Az első titkos szavazásnál a 330 érvényes szavazatból a főmezőgazdász 233-at, a kertészeti brigádvezető 142-őt kapott. Az ismétlésnél már csak 328-an vették át a szavazólapot, mert a választók egy része közben hazament. A főmezőgazdász szavazatainak száma 203-ra, a kertészeti brigád vezetőé 113-ra csökkent. A kétharmados többség tehát az ismétléskor sem alakult ki.

A harmadik menetben azonban — erre a szeptember 10-i közgyűlésen került sor — a főmezőgazdász elsöprő győzelmet aratott: a 408 érvényes szavazatból 311-et szerzett meg, míg az ellenjelölt csak 9ó-ot. Rendzavarás nem volt. A járási kiküldött elvtársak kommentárja szerint a tsz-tagság megérett arra, hogy demokratikus jogait gyakorolja. Eredményhirdetés után — a demokrácia aranykönyvébe illő jelenet — a két rivális kezet fog, a nép éljenez, tapsol, a legyőzött gratulál. A hangzavarban csak a hozzájuk legközelebb állók hallják a szavait: „Örülök a győzelmednek — mondta —, de még jobban örülnék, ha nem úgy érted volna el, ahogy elérted.”

Méreg és csokoládé

Három jogász is felügyelt a törvényességre. Minden fülkében két ceruza volt négy heggyel, s a villanyt is bevezették, noha fényes nappal szavaztak — közlik a helyszínen. Azaz: fölöslegesen töltöm az időt, ha az elnökválasztás törvényessége körül kutakodom. Erről a közgyűlési jegyzőkönyvek is meggyőztek. Hallottam, hogy a választás után együtt fújták a nótát a vetélytársak. Már-már elhittem volna, hogy minden jó, ha a vége jó, de a kertészeti brigádvezető sejtelmes gratulációja kételyt támasztott bennem a népmeséi tanulság hitele iránt.

Ha meg is történt volna, hogy a kertészeti brigádvezető csokoládéval kínálgatta az asszonyokat (rosszmájú célzás szerint a voksolt reményében), az jelentéktelen, ártalmatlan, s amint a végeredmény mutatja, értelmetlen is volt. Itt csak azért említem, hogy élesebb legyen a kontraszt: a győztes „párt” ártalmas — bár a voksolt növekvő számában érzékletes — választási taktikája.

Hogy megértsük a taktikát: a színhely vegyes lakosságú ún. telepes község. A sváb őslakók jelentékeny részét a II. világháború után kitelepítették, helyükre zömmel a felvidékről kitelepített magyarok jöttek. A különböző életvitelű, hagyományú, de többnyire földmíves foglalkozású lakosság idővel összebékült, egymáshoz szokott s keveredett. A leszármazottak házasságkötéseiben, emberi, társadalmi kapcsolataikban a nemzeti előítéletek ma már nem meghatározók. Hogy ki milyen félelmeket őriz az idegeiben, s milyen előítéletek áldozata lehet, az csak alkalmanként, főleg kiélezett helyzetekben tapasztalható. Hallottam egy derék sváb parasztról, hogy a nagy átszervezés idején belépett a szövetkezetbe, de a nyilatkozatot semmilyen rábeszélésre nem írta alá, mondván, abból még baj lehet: a testvére is aláírt egy papírt (a Volksbund belépési nyilatkozatát), és lám, kitelepítették.

41