Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 1. szám - Köves József: Hosszabbítás után (novella)

egyszobás lakásban lakott Kriszta; Dorogi megpróbált körülnézni a rendetlen előszobában, de a lány gyorsan beljebb vezette; két heverő volt a szobában, előtte dohányzóasztal; a hencserek fölött könyvespolc kevés könyvvel és sok csecsebecsével, az ablak melletti rövid falon hatalmasra nagyított riportkép; Császár és Henics egyszerre fejelnek egy labdába elferdült nyakkal, mögöttük homályosan egy fekete mezes kapus, talán Surányi a BSE-ből;

Dorogi leült a heverő szélére, Kriszta italt hozott, koccintottak, aztán a lány eloltotta a villanyt, Dorogi homályosan látta csak, hogy Kriszta kilép a ruhájából és közelebb jön; magához húzta, leemelte a melltartóját, és a lány pici mellét kezdte csókolgatni; aztán Kriszta fölszisszent, a heverőre dobta magát, odarántva a fiút is; szeretkeztek, Dorogi szédült, Kriszta egyetlen ismeretlen, édeskés lehelletté vált, csípett a nyelve, mint a szesz; verejtékhártya borította el egész testüket,

aztán Kriszta magára húzta a takarót, s fejét Dorogi nyakához nyomta, — mesélj a feleségedről! — mondta; Dóri elnevette magát a váratlan parancsra; — elváltam, már hat éve, — ennyit tudott mondani, hiába kérlelte Kriszta, hogy mondja el, miért; képtelen volt mesélni Vilcsiről.

Egy meccs után ismerkedtek meg a szombathelyi szállodában; Vilcsi kiküldetésben volt, a divatboltot leltározta a városban, beszélgettek, Vilcsi kedves volt és naív, Dorogi hamar megszerette, három hónap múlva összeházasodtak; két évig éltek együtt, és Vilcsi egyetlen mérkőzésen sem nézte meg a férjét, s bár nem mutatta, zavarta Dorogi szorgalma, a sportimádata, ő gyereket akart és társaságot, Dóri külföldi útjai előtt mindig napokat bőgött át; nem, ezt nem lehetett elmesélni.

Dorogi megsímogatta Kriszta nyakát, s csak annyit mondott: — nem értettük meg egymást, nem szerette a hivatásomat; — a hivatásodat? — nézett rá Kriszta csodálkozva, — te a focit hivatásnak nevezed?,

Dorogi összerezzent, most ő is érezte, hogy ez tulajdonképpen ostobaság, dehát valóban a foci volt az egyetlen, amit teljes szívvel volt képes csinálni;

— igazad van, legyintett, nem hivatás, már be is fejeztem,a mai nappal tisztes polgár leszek; — Kriszta elhúzta a száját, gyűlölködve nézett a fiúra; — te vagy a harmadik labdarúgó — mondta —.aki az én ágyamban fejezte be a pályáját, menj innen, elegem volt belőletek, azt hiszitek, ócska kurva vagyok, halgass, öltözz fel és ég veled, te ostoba középpályás, indulj már! — meglökte Dorogit, a fiú nem értette, — hiszen te kérdeztél I — mondta, — igen, kérdeztelek, mert ilyenkor beszélgetni illik, visított a lány, de most már elég belőletek, elég, elég, elég!

Dorogi öltözködni kezdett, Kriszta reszketve húzódott a heverő felső sarkába, nyakig beburkolózva a takaróba, szabályos őrült, gondolta Dorogi, mi történhetett vele?, búcsúzóul meg akarta csókolni a lányt, de az elfordult; Dorogi örült, hogy kijuthat innen a friss levegőre; Kriszta kijött vele, s az ajtóban azt mondta; — ne haragudj rám, de az unokabátyám is ... az is ezzel traktál minden este, ne hidd, hogy olyan vidám fiú, amilyennek látszik, ha abba kell hagynia, bolondokházába jut, na menjél, és ne haragudj, szerettem volna egy kellemes estét, örültem, hogy eljöhetek valakivel a Pátriából, mindegy ...

a kezét nyújtotta, aztán becsapta az ajtót.

5.

Reggel álmosan ébredt, hideg vízben tusolt, aztán megivott egy keserű feketét; a munkahelyére ment, kollégái csodálkozva nézték, évek óta nem fordult elő, hogy nyolc órakor beállítson; pedig Dorogi soha nem élt vissza az élsportolói kedvezménnyel; míg mások csak a fizetésért mentek be, ő minden héten eltöltött tíz-tizenkét órát az irodában, s így is szégyellte, hogy munkája java részét mások végzik el helyette, pedig sokszor mondták a többiek, hogy „ugyan, Dóri, az edzés legalább ilyen nagy munka, te azzal törődj csak, tízezrek mennek el miattad a meccsre, hidd el, többet hozol a népgazdaságnak, mint mi együttvéve”; Dóri ezt soha nem vette komolyan, csak a nagy névnek kijáró hajbókolásnak érezte;

leült az íróasztalához, szó nélkül kirakta iratait, és számolni kezdett; lehetett valami elriasztó a tekintetében, mert a többiek nem mertek hozzászólni, pedig furdalta őket a kíváncsiság, hogy mi történhetett,

most már minden nap így kell lennie, gondolta Dorogi, nyolctól fél ötig, bent ülök majd, és számolok kávézok, vitázom velük piszlicsáré ügyekről, vajon milyenné válók egy éven belül? talán olyan leszek, mint Weisz; komótosan kihegyezem reggelenként az összes ceruzámat, megreggelizek, Weisz mindig hazulról hozza a reggelit nylonzacskóban, damasztszalvétával; és meghajolok, valahányszor rangosabb ember lép az irodába;

eljátszott ezzel a gondolattal, bár dühítette; nem akart ezekre az emberekre hasonlítani, hiába kedvelte őket, soha nem értette meg, hogy lehet így élni, semmi terv, semmi igazi lelkesedés, a legnagyobb témájuk egy jó vacsora vagy valami közös sörözés, amiről nem tud otthon az asszony, összerázkódott, hát valóban így kell lennie, hát valóban mindennek vége?,

fél ötkor csöngettek, addigra mindenki elpakolta az iratokat, sűrű rajokban vonultak ki a gyárkapun, velük ment, és szürkének látta a gyárat, az utcát, a házakat, mintha egy nagy gép köpte volna ide a világot.

12