Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Szesztay András: A Környezetvédelem és szociológia
A szakemberek „kettős függés”-ét, kétfelé orientálódását sem boszorkányság jogi keretbe foglalni, ha a két szervezet fő feladata lényegében egy irányú. Azoknak a szervezeteknek a fő feladata, azomban, ahol a környezet védelmét szolgáló szakembereknek működniük kell, láttuk, még a „természetközeli” népgazdasági ágazatokban is más, mint a környezet biológiai minőségének javítása — az ipari szervezetek fő feladata pedig ellentétes azzal. A környezetvédelemnek, mint újszülött tudomány- és tevékenységkomplexumnak, még ha szervezetileg hamar integrálódik is, csak lassan alakulhat ki a saját norma- és értékrendszere, hagyományai, testületi szelleme. „Kettős függésiében az üzemorvos jól tudja, hogy ő elsősorban orvos, és csak másodsorban az üzem alkalmazottja. William Kornhauser azt találta, hogy az ipari kutatóintézetekben dolgozó tudósok többsége szorosabban azonosul szakmája tudományos közösségével, mint munkahelye, iparága kollektívájával. De hol van az a „másik”, az a „fontosabbik” közösség, amelyikkel a környezetvédelem szakemberei azonosulhatnak szorosabban, mint munkaadó szervezetükkel, vagy mint annak a diszciplínának a tudományos közösségével, amelyből a „környezetvédelembe” olvadó szakismereteik specializálódtak? Ez a szakmai közösség még nem született meg. Nekünk magunknak kell „megszülnünk” — benn maradva azokban a szakmai közösségeinkben, amelyekből a „környezetvédelem” új világrésze felé elindultunk. Eközben, s ennek érdekében azonban máris azonosulnunk lehet és kell egy nem szakmai, hanem sokkal egyetemesebb „vonatkozási csoport”-tal: mindazoknak a ma még láthatatlan közösségével, akik tudatosan vagy öntudatlanul, az embernek a természethez való „ökologikus” viszonyát keresik- igénylik. A környezetvédelem szervezett komplexuma (ideértve a mögéje sorakozó mozgalmakat is) a jéghegynek csak a kisebbik, látható része a „környezetvédelem közösségéhez”, a természet iránti ökologikus magatartás rejtett struktúráihoz képest. A környezetvédelem hivatásos művelői ennek az egyetemes közösségnek az elkötelezett képviselőiként teremthetik meg legbiztosabban a saját szakmai közösségüket is. 4. A „környezetvédelem közösségéinek kibontakozását — az egymástól s a természettől való elidegenedésünk szétválaszthatatlanságából következően — két, egymástól szintén elválaszthatatlan tendencia jellemzi: — a „környezetvédelem közösségéinek nem a hozzá való közvetlen csatlakozás a fő forrása, hanem a többi — a legalapvetőbb — közösségeink iránti hűség, — fordítva pedig: akikkel együtt szembesülünk a természettel, azokkal egymáshoz is közel kerülünk: az „ökologikus” magatartás — közösségépítő erő. a) Nem vonjuk kétségbe annak a propagandának a hasznosságát, amely egyéni érdekükre hivatkozva toborozza a környezetvédelem szakfeladatainak támogatására az embereket. Aminthogy azt is csak képmutatók tagadhatják, hogy tartósan senkit sem lehet anyagi érdekeivel szembeállítani (s még kevésbé egész foglalkozási csoportokat) tehát a környezetvédelem sikere a bér- és az adópolitikán, a szubvencionálás megfelelő módszerein is múlik. De még az elhárító hangsúlyú akciókra való mozgósításnak is csak szükséges, de nem elégséges eszköze az egyénekhez mint egyénekhez forduló rábeszélés és ösztönzés. Ha ugyanis a technológiai akciók nem illeszkednek a pozitív cél — az „ökologikus civilizáció” — megteremtésének stratégiájába: lékeket tömnek csak be egy, bár ezáltal lassabban, de mégiscsak továbbsüllyedő hajón. Az „ökologikus civilizáció” pedig távoli cél: olyan áldozatokat kíván, amelyeknek a gyümölcsei csak a jövő nemzedékek számára érnek be. S nem is csak, sőt elsősorban nem is anyagi áldozatokat kíván, hanem — ebből indultunk ki — egész életmódunk s életfelfogásunk megváltoztatását. A „magunk odaadásá”-t. Erre azonban pusztán és közvetlenül a bioszféra „nevében”, aligha lehet bárkit is rávenni. Csak azt lehet rávenni — azt azonban külön rávenni nem is igen kell —, aki amúgy is áldozatosan „azonosul olyan közösségekkel, amelyek nemcsak a térben terjednek ki, hanem az időben is, a múltból a jövőbe nyúlva”. Hogy a „közösség” különböző kategóriái milyen feltételek esetén, milyen áttételekkel s mennyire erősítik a „környezetvédelem közösségét”: azt tanulmányok sorozatában lehetne csak, s kellene egyszer elemezni. Most érjük be azzal a megállapítással, hogy a környezetvédelem társaslélektani potenciálja egy adott országban végső soron attól függ, hogy általában mekkora ott a még és a már el nem idegenedett közösségek kohéziója. Mint korunk egyik legegyetemesebb s legmodernebb vállalkozása, a beléolvadó hagyományos értékek újraértékeléséhez, újjászületéséhez járulhat hozzá a környezetvédelem. A családot és a patriotizmust konzervatív-provinciális korlátáiból segítheti kioldani, kohéziójukat a már el nem idegenedés energiájává alakítva át. 24
