Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Szesztay András: A Környezetvédelem és szociológia

és a tervezés egészén belül nem sikerül radikálisan megerősíteni a környezet biológiai minőségéhez fűződő érdekek érvényesítését.

A szociológus ehhez, elismerve a kérdésben a jogászok és a szervezési szakemberek elsődleges illetékességét, a következő három lényegbevágó kiegészítést fűzi:

a) A legbölcsebb jogi újrarendezés sem vonhatja önműködően maga után az érintett foglalkozások társadalmi tekintélyének a bioszféra megmentése szempontjából életbevágóan sürgős, nagymérvű megemelkedését. A gazdasági infrastruktúra megerősítéséről lévén szó, a megfelelő korrekciót nem bízhatjuk a munkaerőpiac bérmechanizmusára sem. A környezet „orvosaidnak s a természettel szembeni ökologikus magatartás ,,tanáraidnak megfelelő tekintélynövekedését éppúgy csak egy tartós stratégia vívhatja ki, mint (ami már megtörtént) az orvosokét, és (ami még nem történt meg) a pedagógusokét.

Bármit határozzon is Stockholmban a Környezetvédelmi Világkonferencia, mindaddig aggódva kell szemlélnünk jövőnket, amíg annak a fiatal kutatónak, aki — mondjuk — a giliszták szerepét tanulmányozza a biomassza újratermelésében, kisebb az esélye, hogy egyszer a Nobel-díj átvételére utazzék Stockholmba, mint annak a kortársának, aki újabb genetikus kódok kibetűzésére vagy a bolygóközi távközlés tökéletesítésére „dobja rá” az életét. . .

b) Az egyes foglalkozásokon s tevékenységeken belül gyakran csak bonyolult műveletelemzéssel lehetne szétválasztani a természeti környezetet „védő”, illetve „romboló” mozzanatokat. Előző példánkhoz visszatérve: a giliszták ifjú tudora egyértelműen a környezet-helyreállítás érdekében fáradozik. Ám a vízimérnök, ha víztisztító berendezéseket helyez üzembe, védi a környezetet, ellenben például völgyzáró gátakat tervezve már csak annyiban, amennyiben gazdaságossági számításainál az érintett ekoszisztémákban bekövetkező negatív változásokat is figyelembe veszi. S különösen is „kétarcú” a mező- és a kertgazdálkodás természeti környezetünk legősibb s leghatalmasabb mesterséges fenntartója — de a természeti egyensúlyok legősibb megháborítója is, a gátlástalan kemizálás óta pedig a bioszféraválság egyik fő felelőse.

Ennek ellenére sem vonhatjuk meg szűkkeblűén azoknak a szakmáknak és tudományágaknak a körét, amelyek presztízsét a környezetvédelem kibontakoztatása érdekében intézményesen emelnünk kell. A környezetvédelem forrásánál az ökológusok állanak. Ők a természetvédelem „gáncs nélküli lovagjai”, az ártatlan Fausztok, akik a tudomány prométheuszi elszántságával, de az „ördöggel való cimborálás”-t visszautasítva, munkájukat mindenestől a megszeplősített Föld új harmóniája megteremtésének szentelhetik. De körülöttük, az ökológiai szemlélet terjedésének második körgyűrűjében olyan szakmák helyezkednek el — legfontosabb közöttük a víz- és erdőgazdálkodás, majd külön, harmadik gyűrűt alkotva a mezőgazdaság —, amelyek, ha alkalmanként hozzájárulnak a természeti környezet leromlásához is, túlnyomórészt mégis, a puszta létükkel is, természeti környezetünket erősítik, sőt jelentik. A vízimérnök, az erdőmérnök és a mezőgazda, még amikor „rombolja” a természetet, akkor sem „idegenülhet” el annyira attól, mint a többi műszaki szakember, hiszen többé vagy kevésbé, de közvetlenül magában a természetben dolgozik. Bár ez a három szakembertípus sem „gáncsnélküli lovagja” már Föld-Margarétánknak, de eredetileg az volt, s a szíve mélyén ma is az szeretne lenni.

Mindennél fogva a vízgazdálkodásban, az erdészetben és a mezőgazdaságban feltehetően jóval köny- nyebben s hamarább jöhet létre az „ökologikus-műszaki fejlődés”, mint az iparban és mint a népgazdaság egészében. E három nagy „természetközeli” műszaki szféra nemcsak nélkülözhetetlen kivitelezője a környezetvédelemnek, hanem a legbiztosabb szövetségese is a gazdaságpolitika fórumain. S tehát egy adott országban a környezetvédelem súlya — a közegészségügyi szervezet súlya mellett — jelentős részt attól függ,

— hogy a víz-, az erdő- és a mezőgazdálkodásba mennyire hatolt be az ökológiai szemlélet,

— és hogy e három ágazat szakmai közösségeinek s igazgatási apparátusának a maga egészében (tehát nemcsak a közvetlen környezetvédelmi feladatokat ellátó tagjainak) mekkora a tudományos és a társadalmi tekintélye.

c) Mindez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy ne volna halaszthatatlanul időszerű a környezetvédelmet közvetlenül szolgáló szaktevékenységek fokozatos integrálása, az integráló szervnek pedig, ahogyan erre már számos országban sor került, legalább minisztériumi szinten történő elhelyezése az államigazgatás hierarchiájában.

Új „management”-eket kiépíteni egy-egy hirtelen felmerült társadalmi szükséglet kielégítésére: rutineljárássá vált a műszaki fejlődés felgyorsulása óta. Ám a környezetvédelem központi menedzselésének kiépítésénél ezek a sémák nem igen alkalmazhatóak.

Nem alkalmazhatóak, mert a „környezetvédelem” résztevékenységei annyira heterogének, hogy belátható időn belül nem egyesíthetők egyetlen szakmában. Addig pedig, amíg nem alakul ki az ember—természet viszony elemzésének, tervezésének egységes tudományága: a környezetvédelem különböző előképzettségű szakembereinek nagy többsége csak akkor szolgálhatja hatékonyan a közös ügyet, ha továbbra is abban a szervezetben marad, ahol jeleneg dolgozik. Ha meglevő, az ország életébe már mélyen begyökerezett szervezetekre támaszkodik, ha ezek tevékenységét igyekszik „ökolo- gikusabbá” tenni.

23