Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Szesztay András: A Környezetvédelem és szociológia
fenyeget, hanem az iparosodás-városiasodás ... a civilizációs folyamat egész jelenlegi stílusának: száz- és százmillió ember mindennapos gyakorlatának, életmódjának s életfelfogásának „alattomos” mellék- termékeként. Ezért az elhárítására és az egészséges környezet megteremtésére való mozgósítás sem merülhet ki új technológiák bevezetésében, a politikai akciókban, hanem magában „az” emberben feltételez olyan mélységű változásokat, amelyek nemcsak „új korszakot nyithatnak a történelemben”, hanem gyökeresen új minőséget adhatnak a történelemnek. c) Végül, ami a veszedelem méretéből, s a terápia „intenzív egyetemességéből” — az embert a maga egészében átformáló voltából — egyaránt következik, a probléma „extenzív” értelemben is egyetemes különböző mértékben és különböző módon bár, de egyszerre érinti az egész Földet, az egész emberiséget. A bioszféraprobléma e három eszkatológikus vonása egyértelműen arra utal, hogy a természethez való viszonyunk válságában végső soron mindig az egymáshoz s az önmagunkhoz való viszonyunk válságáról is szó van. Fordítva pedig, az ekokatasztrófa árnyékában az válik szemmel láthatóvá, amit mostanáig csak néhány kivételes lángelme sejtett meg (s a népek képzelete, például a vízözönmítoszokban), hogy ti. a „társadalmi” s a bennefoglalt „etikai” válsága a „természeti” katasztrofális visszacsapásához vezethet — tehát gyökeresen nem is gyógyítható meg másképpen, mint létünk kozmikus beágyazottságának újrafelismerése és elismerése útján. 2. Ha igaz — mint ahogy igaz — az, hogy környezetünk minősége bonthatatlanul összefügg a társadalmi viszonylatok és az emberi személyiség ,,minőség”-ével (ha a környezet leromlása csak egyik tüne- te-tényezője az ,,elidegenedés”-nek, a „nekünk való” környezet megteremtése pedig az elidegenedés megszüntetésének): akkor a környezettervezés kérdéseihez nyúlva eleve tisztában kell lennünk vállalkozásunk ismeretelméleti korlátáival. Azzal, hogy (túl a közvetlen veszedelem kivédésén) maga a célmodell csak fokozatosan — fizikai környezetünk, társadalmunk és személyiségünk együttes gyógyulásának mértékében — világosodhat meg előttünk (s majd és főképpen az utánunk jövő nemzedékek előtt). A katasztrófa elhárítására sürgősen meg kell tennünk mindazt, amiről máris tudható, hogy meg kell tenni: mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy szűkebbre záruljon az olló a szennyező és a tisztító technológiák hatásfoka között. De közben a tervezés módszertani modelljét szerényen kell nyitva hagynunk azoknak az értékeknek a folyamatos befogadására, amelyek „útközben” tisztulhatnak csak le, s igazíthatnak el a gazdasági növekedés és a környezet biológiai, esztétikai minősége közötti szintézis keresésében. Vetíthetik elénk a pozitív célt: a „nekünk való”, a mai és a holnapi emberiség nagy többsége érdekében álló környezet látomását. A bioszféra a technikának semmiképpen nem a visszafejlesztésével, csakis a továbbfejlesztésével menthető meg. A technikai fejlődésnek egy olyan új—„ökologikus típusával, amely nem a maximális, hanem az optimális termelésre törekszik, egyszerre szolgálva a közvetlen és a távlati szükségletek (köztük a környezet minőségéhez fűződő szükséglet) kielégítését. Ám a műszaki fejlődés és benne (Piotr Zaremba professzor szavaival élve) az ipari, a mezőgazdasági és a háborítatlan természeti tájak „dialógusa” — és e dialógus tervezése is! — a fényterjedéssel ellentétben nem légüres térben történik, hanem érdek- és nézetellentétekkel terhes, rétegzett társadalmakban. Társadalmi kérdésekben pedig az érlelődő szintézisek gondolati összetevőit — így az „ökologikus műszaki fejlődés”-hez az ,,ökologikus”-at és a „műszaki”-t — különböző erejű, szervezettségű csoportok képviselik. Ahhoz tehát, hogy az egyesítendő gondolati elemek konfrontációja valóban dialógus legyen, valóban szintézisükhöz vezessen el: a kifejletlenebb — adott esetben az „ökologikus” — gondolati összetevőit nem elég elméletileg korszerűbben felfegyverezni. Pontosabban: elméletileg sem igen sikerül átütően felfegyverezni, amíg a mögötte álló csoportok nem „emancipálódnak” vita- és munkapartnereik — adott esetben a „műszaki”-t képviselő csoportok, testületek — rangjára, tekintélyére. Ahogyan a nemek egyenjogúságához a nők, a nemzedékekéhez az ifjúság: az „ökologikus” — műszaki fejlődés” kivívásához ma még és még hosszú ideig az „ökologikus” szemléletet képviselő társadalmi erők tényleges egyenjogúságát kell külön is biztosítanunk. 3. A környezetet védő technológiák mind erőteljesebben fejlődnek. A környezetromboló tevékenységek megfékezésére irányuló jogalkotás is mind keményebbé válik. A válság mégsem csökken, hanem súlyosbodik. Ezért a környezetvédelemmel foglalkozó jogászok egyre szélesebb körében hódít tért a felismerés, hogy a környezetromboló és -védő tevékenységek végső mérlege mindaddig nem billenhet át a kedvező irányba, amíg „a” környezetvédelem szervezeti integrálása útján, az államigazgatás 22
