Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (I.)

ép ésszel lemerülni az ember.” De mennél mélyebbre kerül, annak a mélypontnak a mérése adja a „millió húron zendülő világ”, tehát az érzések szinte átfoghatatlan skáláját. Hogyne lenne ez így az alkotó embernél! Úgy érzem, és hiszem, hogy legjobb példa erre az Apám élete, hogy az ember csak akkor tud alkotni, ha érzi mindenki helyett és mindenkinek a gyötrelmét éppen úgy, mint örömét, vágyát, hitét, gyarlóságát. Aki teljességében érzi, munkálja, hiszi a mindenkori világot, özön problémájával, bajával, vágyával. Az író, a művész, a hitek megszállottja, örömök öröme, szédüle- tek nagyszerűsége, társadalmi bűnök vádja, mindent felfokozva és teljes gyötrelmével élve, de azzal a lobogással és hittel: adjatok egy pontot és sarkaiból fordítom ki a világot! E hit nélkül nincs alkotóember.

Legidősebb nénje, Ágnes néni, 85 éves. Azt mondja egyik nyári délutánon (1971) az Apám önéletírásáról beszélgetve: „Az is regény. Hiszen Pali regényt írt. Sok igaz van benne, igaz is az, de nem úgy volt.”

Persze, mindenki más szemmel néz és más szemmel lát. De az író mindenki szemével néz és lát, és mindenki szívével érez és hisz. Ez volt Apám, aki leszűrte a hitványságot, a butaságot, s így „kapta meg” a való embert, és nemcsak a parasztot, ahogyan emlegetik, hogy egyik legjobb parasztábrázoló volt, hanem az embert.

Elsüllyed ez a világ? El. Máris süllyed, egyre gyorsabban és visszavonhatatlanul. Mint ahogyan tudta — és nem „ösztönösen” érezte — 1940-ben, amikor szinte me- nekülésszerűen ment haza, Ugrára, hogy a lehető legtöbbet rójon papírra, formáljon betűbe, ebből a süllyedő világból. Vallotta: „Egy alkotó ember visszahúzódása, önmaga világába való bezárkózása: zsákutca, a felelősség elől való kivonás. Az író életének törvénye az örökkön való felelősség élesztése, népért, nemzetért, az emberiségért.”

Az érzések színekre szakadtak benne. A tárgyi világban is. A zöld lódenkabátja — a 30-as évek elején viselte — sárga lett a megfogalmazásában, a Jámbor Lajos rongy- sága amolyan kéken feszülő nyári ég. Nincs ebben semmi túlzás vagy „elvontság”, olyan természetes, mint ahogyan szerette nézni a bomló természetet, amelyik hol színekre, hol zenévé bomlott a lelkében. Nem szerette az operát meg a balettot, ami ellen sokszor — magamban csak — lázongtam, de így, belemerülve az életébe, megértem. Annyira benne volt az énjében minden szín és minden melódia, hogy semmi más, mások nem tudták azt számára megkomponálni. A bimbóban, a kisjószágokban, a gyerekekben a jövendőt szerette. Azt, hogy megöregedni? A múltban keresni az értelmet vagy csak magyarázatot is? Vagy elvont filozofálásokban, „megcsinált” zenedarabokban, valószínűtlen színekben és formákban? Mindez „kifolyt” a tenyeréből — szívéből —, mint a Körös vize.

A régi bútorokat, öreg kaszlit, ládát — amiben Édesnagymamám az almát tette el télire, száraz homokban — szétverte, kaptárakat csinált belőle. Nemcsak azért, mert nem volt deszka, vagyis pénz deszkára, és nem azért, mintha nem lett volna hagyománytisztelő, de a tegnap minden dolgai, tárgyai is csak annyit érnek, amit a jelen, s főképpen a jövendő érdeke kíván! A mindenkori jelenhez kell szabni az élet ritmusát, formáját.

Haszna van-e hát a gyötrelemből, a minden születésének kínjától az alkotó embernek? Igen, Apám élete ezt bizonyítja. De együtt élni Vele, minden nagyszerűsége mellett is: gyötrelem a család számára, akik csak éljük az életével a magunkét, csak érezzük az Ő érzéseit, vele égünk el, kínlódjuk a kínokat. De hogy Apám nincsen, nemcsak hogy üres lett a világunk, de valahol legbelül, az immár elromlott mélységmérő, a fájdalmak, érzékenységek semmibe lógó kötelén, itt felejtett bennünket az élet. Sem a mélységet, sem a felszínt nem érjük el. Tehát sem a nyugalmat, sem olyan gyötrelmet, ami alkotásra, valaminek a megformálására kényszerítené az embert.

12