Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - Fodor András: Két vers
FODOR ANDRÁS CSEND Végülis megbékül a lét, nem kérdi tőlem, mért vagyok. Földről, égről pillámra gyűlnek tollászkodón a csillagok. Dereng a kikötött hajó hamvas kísérteié. Álmok túlsó partjára már nem indulunk vele. Pihen a sok ragadozó, maga húsába tépő indulat. Meleg árnyékredők pihegnek a kígyópad alatt. Fénycsövek bordáira fagyva megállt a vad muzsika. Mered az elhú'lt szenvedély. Tündöklő kaloda. Virágzó, hosszúszárú füst kötözi fönn a végtelent. Ki hinné, hogy tüzek kínjából épült mindez a gyönyörű csend? LEVÉL Levél a szerelemről, levél a gyűlöletről, kiterített botrány az asztalon. Melyőnk a címzett, te vagy én? Ha csak átkozni tud, miért kevélykedik a hűség? Ha csak bosszút kíván, miért szűköl a fájdalom? Hazug büszkeség, mely liheg a büntetésért, s nem érzi, mint keríti be magát.
