Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (I.)

egyszerűen szörnyű reális helyzetekben rajzolta az embert, gyereket, kutyát. Órák hosszat tudott derülni rajta, mi is, persze. Na de ... az íróasztalok.

Egyiket Rácz Elek vitte el — juss jogán —, a rokon és neveltfiú, a másikat Kispista Istvánnak adta anyám a negyvenes évek végén, itt, Pesten. Eltűnt az a kis, okkersárgára festett asztal is, amin géppel írt, el a redőnyös iratszekrény, csak egy forgószék maradt meg, az ma is megvan Ugrán, a verandán. A régi bútorokat, amik az Édesnagy- mamáéi voltak, mint „jóvátételt” a falu odaadta, amikor begyűjtötték az elhagyott házakból a bútorokat. így tűnt el az öreg ágy is, ami ott volt szemben a kályhával vagy spórral — mikor mi volt az alsó szobában —, s mi, míg kicsik voltunk az öcsémmel, abban aludtunk. Olyan jó volt ülni az ágy szélén, szemben a tűzzel, lámpagyújtás előtt, s beszélgetni, beszélgetni . . .

Az emlékezés szálait gombolyítva, úgy érzem, soha nem lehet szétválasztani a múltat a jelen dolgaitól. Most velem élnek, telítik a nappalokat, éjszakákat, látomásként lebegnek, rámtelepednek, a szívemre, mindig a szívemre . .. Mint az Apám rég elhangzott szavai, mozdulatai. Akár a varjúkat riasztotta a szeptemberi reggelben a diófáról. — Káu—Káá! — hangzott az udvar, a kert, s tenyerét is összecsapkodta hozzá. Akár a Sajó kutyámat csitította a nyári éjszakában, merthogy ugatott, ugatott. Reggelre az elhangzott kiáltásai a semmibe vesztek, csak a lábtörlők, papucsok, kispárna, bot s más kezebeli hevert az udvaron szerteszéjjel.

A 40-es években a szobám a kamora s az istálló közötti kis szoba volt. Az ablak persze nyitva, a hajnali neszek, az udvar ébredése, mind itt zsongtakfélálmomban. S Édesnagymamám, csak úgy, oldalvást, menetközben megrúgta Sajót. „A gálya hordjon el!” — mondotta neki. Sajó vinnyantott, de Édesnagymamám bizony elesett. Reggel, mikor Apám jött ki —már írt „egy sort” ilyenkorra—.sajnálta Édesnagymamámat: „Miért nem vigyáz, Anyám, jobban?!”—feddte aggodalommal. Nagyanyám „úszott” a figyelmességben, s talán ezért is nem mondta meg, hogyan történt az esése.

A hajnalok. Amikor elsőnek verte le Apám a harmatot végig a mesgyén . . . Füves volt, elég széles, szinte belefutott nem is annyira az ugrai erdőbe, mint a reggelbe, ragyogásba. Csak úgy, pizsamában, papucsban, ameddig jó idő volt. Ezek a korai séták Apámnak nem is annyira pihenésért történtek, inkább megfürdött a hajnalok lobogá- sában, az ébredő falu éles, tiszta neszeiben, hogy aztán azon módon, lucskosan, leüljön az íróasztalához, s írjon, írjon, amíg csak erővel bírja a lélek. Anyám is fent volt már ezen időben, hiszen három órakor már fejt, s nekem minden reggel behozott egy félliteres alumínium lábaskában friss tejet, félálomban behúztam, s rámborult ismét az álom. Apámat csak a reggelinél láttam. Ekkorra már felöltözött, s általában derűvel, sőt, néha harsogó kedvvel ült le a konyhában, az asztal mellé. Tej, kenyér beleaprítva, szalonna, vaj, méz volt a reggeli. Télen O gyújtott be, mindig csupa korom volt, mert egy kétaknájú vaskályha volt a nagyszobában, amit, tudvalevő, hogy felül kell meggyújtani. Úgy ég aztán lefelé. Apám könyörtelenül, mindig alól gyújtotta meg, így aztán nehezen gyulladt meg a tűz. De érdekes, mindig meggyulladt! Másnak talán nem sikerült volna!

Mozdulatok, elhangzott szavak harsognak, követelőn, nem halnak meg soha. Bennem égnek . . . S talán lesz majd valaki, az unokák között, akikben tovább él, és így nő, lobban belé a végtelenbe Apám létezése. Mert lám, halála óta — hetedik hónapja — nem a halálát érzem, tehát az elmúlását, hanem azt a végtelen időt, amiben hitt, amiért élt. (Milyen is az ember, boldog isten!) Mert Apám soha nem az elmúlást érezte, hitte, hanem a végtelenséget. Egyéni, emberi életében is. És nemcsak azért „vagyok”, és éltem túl a halálát, a szenvedését, mert Ő a végtelent hitte. „Az emberi lélek, a legérzékenyebb, legbonyolultabb műszer a világon, egy ponton kikapcsol — így mondotta ezt 1956-ban a fájdalomnak, a gyötrelemnek olyan mélységén, ahová nem bír

11