Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (I.)

vitatkoztam Vele sokszor, mert hiszen Ő nem úgy volt és van és lesz realista, mint ahogyan ezt a fogalmazást értelmezik, értelmezték.) Ő összeálmodta a valóságból, a szürkeségből, a sívó szomorúságból, a bokrok alján szőtt pókháló csillogásából, a gyalogúira hullt harmatból, a téli esték álmaiból, hitem és érzésem szerint ezért is nem tudott soha igazán ítéletet mondani, sőt: érezni sem az emberi gyarlóság, sőt, rongyság felett. És azért is, mint ahogyan nemrégen gondolkoztam róla, hogy a megszokott, európai értelemben kialakított forma szerinti jó, rossz, bűn, bűnhődés tételét — na és a drámai „csomópontról” nem is beszélve! — egyszerűen nem fogadta el. Vagyis, nem fogadta el azt a bibliai tételt, amit az európai irodalom szinte szó szerint követett, hogy „megbüntetem az apák vétkeit” és hasonló elméleteket, vonatkoztatva az élet minden rezdülésére. Ő tudta, hogy nincs abszolút rongyság, mint ahogyan nincs abszolút jóság sem, csak törekvés van, vágy van ennek elérésére. Hogy minden ember: ember. Kisebb-nagyobb hittel, vággyal, gyarlósággal, nagyszerűséggel, ki hogyan tudja önmagában, önmagával megharcolni ezt a legnagyszerűbbre, legteljesebbre való törekvést. De erről is lesz még később szó. Ezért nem „ismerte” igazán, a könyörtelen valójában az embert. Ha végignézzük az életművét, sehol sincs benne a hétköznapi szemmel nézett rongyember. Az öcsém válása után hozzáfogott, hogy megírja „azt a feneketlen rongyságot”, amit a nagyon mélypontra került hite szerint meg kellene írni: nem sikerült neki. Ő mindenkiben hitt, mindenkit igazán emberré magyarázott, s hiába „csalódott” bennük, soha nem gyűlölte az embereket.

Élete alkonyán nézett széjjel „más szemmel”, mint régen. Kicsit fájt nekem, amikor gúnyolódott egy-egy „figurán”, külsején, magatartásán, beszédén. Nem értettem. Megváltozott volna? Most tudom, hogy ném, csak elfáradt. Miben? A várakozásban? A vég nélküli harcban? A saját hitében? Hiszen minden ember az Ő hite, az Ő alkotása. Az élők és meghaltak és az ezután születők . . . Egyik fiatal barátja, tisztelője, életműírója, Czine Mihály, aki az elmúlt években lent járt egyszer Ugrán, ismerkedni a faluval, a tájjal, mondotta valahogy ilyenformán: „Olyanok — az emberek —, mint más faluban. Pali bácsi alkotta olyanná őket, amilyenek a könyvei lapjain.”

Biztos, hogy nem „másak”, nem különben élnek, hisznek, a más tájak embereinél.

*

Na, de megyek, főzöm a túrós tésztát. Milyen egetverő játékkal tudta Apám mondani, sőt, mutatni, hogyan eszi Rózsa Imre bácsi a túrós tésztát! Villájára felkapkodott egy csomó tésztát, s legalább öt centiről beszippantotta, féktelen derűvel. Mi? Kacagtunk és utánoztuk. Nem sikerült.

Míg fő a tésztalé, be-beszaladok, írok. Mert nem lehet elhagyni az embernek önmagát, mint valami megunt tárgyat, cipelni végig egy életen . . . Mikor diákok voltunk — Szeghalmon jártunk jó pár évet, együtt, egy osztályba Palkóval —, Palkó eladta ezen időre a könyveit, füzeteit, nélkülözhető holmijait. A legtöbb fiú így csinálta, ez akkor a mi szemünkben valamiféle vagányságot jelentett, hogy valaki meri nem úgy csinálni dolgokat, mint más. Azt, hogy mennyire „olyan jó, mint Apám”, nem én mondom. 1944-ben például gazdatisztgyakornok volt a Tisza-birtokon, Radványban, aholis ruszin munkások dolgoztak. Közeledvén a front, biztatták, ne menjen sehova! Ok vigyáznak rá! Szerették, becsülték, nem „úr” volt előttük, hanem magukhoz tartozó. Ember. Palkó mégis feltűnt alkonyattájt, amikor már senki földje volt a vidék. Az összes holmiját otthagyta az egyik tanyán. De azt is ő tette, mikor a front elől gyalogolván, a Hortobágyon egyik asszonynak — 3 kisgyereke volt—, kiesett a szekér kereke. . . Mindenki ment, vonult, menekült.. . Anyám éppen az Oláh Béláék szekerén ült. Két abroszba kötött fehérnemű s egy mázsa méz megfért a három telerakott

9