Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (I.)
szekerükön, s néha, ha nem bírt gyalogolni már Anyám, felkapaszkodott valamelyikre- De az összeverődött baráti körnek Anyám főzött a saját pénzén vásárolt holmikból ebédet Hatvanban, az első hosszabb pihenőhelyen, hiszen a jó hetes gyaloglás alatt részben hideget ettünk, részben valahol megkínáltak meleg étellel. Nem hánytorgatás ez, minden csak jellemzésképpen, hogyAnyámék mindig adtak, adtak, az utolsót is odaadták. Szóval az asszony szekérkereke kiesett, de Palkó nincs, nincs. Anyám sírós szemmel és szívvel néz visszafelé a megjárt útra. Hiszen családok szakadtak így széjjel egymástól, s sodorta egyiket erre, másikatarra a front. Életemben ekkor futottam a legnagyobb távot, jó két kilométert, megállás nélkül, visszafelé. Igen, Palkó éppen készen volt a kerék szerelésével, de az asszony még valamit kérne, segítséget, én könyör- gök, hogy jöjjön, azonnal jöjjön, Anyukáért, hogy ne sírjon. .. Es ketten futottunka szekérsorok, tankok, járművek mellett, leszorulva az árok szélére, a száraz gazra. Úgy éreztem, nem maradt tüdőm, mire utolértük Anyámékat. Apám megsimogatta a vál- lamat karomat, mentünk tovább. A simogatás.. . Soha nem olyan volt a simogatása, hogy most én cirógatok. Gyors mozdulat, mégis puha érintés, mint mikor meleg szél indul a kertek alól. . . Na de most csak annyit, hogy az ősöknek, különösen Apámnak összes jóságát örökölte Palkó. De minden határozott cél nélkül. Mert a valamivé való alakítása ennek az érzésnek, a valamit tevés hiányzott belőle. Gyarló dolog önmagunkkal elérni valamit? Hiábavaló? Ezt Apám nem kérdezte sem az időtől, sem a történelemtől, sem önmagától. Mert ha ez nincs, akkor az a halál, tehát semmi. Akkor minek élni, minek a jóság? A gondolat soha nem gubancolódik össze, mint a fonal, csak szövődik, összefonódik, valamivé lesz . . . Nem anyag, nem vászon, de még csak nem is selyem, hanem: az időtlen idő. Ugrán, a negyvenes években — 1940. no\ember 4-én költöztünk haza Pestről — két íróasztalunk volt. Egyik az Apámé, a másik az enyém. Otthagytam az iskolát, a magyar tanárnőm sok-sok beszéde mellett is. Apám azt hajtogatta: egy lány menjen férjhez! A legszebb hivatás asszonynak lenni. Bár, míg kisebb voltam, mondotta, hogy szeretné, ha „doktorkiassszony” lennék. Többet soha nem hallottam tőle. Még pesti tartózkodásunk alatt, mint 15—16 éves leány, irodalmi esteken én olvastam fel írásait, meg Sinka- Erdélyi-verset, székely népballadákat mcndtam. Ő tanított! Tizenkét, tizenhárom éves koromig nem tudtam, hogy Apám mit ír és miért ír. Nem emlékszem, hogy olvastuk volna abban az időben az írásait. Az első élményem az írásával közönség előtt történt. Tizennégy éves lehettem, amikor egy Kelet Népe-esten, felolvastam egyik novelláját. Itt jöttem rá, olvasás közben, szemben a közönséggel, az izgalomtól dobogó szívvel, hogy az Apám írása valamit mond. Hogy az írása nyomán teméntelen szépség marad a lélekben. Ma is látom az embereket, s ma is érzem azt a nehéz ködöt, ami a novellabeli novemberi alkonyatot megülte az ugrai erdőn . . . Érzem a didergést.. . Látom a közeledő kóbor kismacska imbolygását. . . mintha a távoli, számomra még ismeretlen nagyvilágból jönne felém a megismerés . . . Mikor hazaköltöztünk Ugrára, onnan is eljártunk Váradra, Szalontára, Sarkadra, s ugyanúgy együtt mondtuk a verseket. Egy-egy „szereplés”előtt magyarázott, mondta, mondta... Hallom, ma is, hogy a legszebben szárnyal a vers, ahogyan Apám mondja, mondja, s ha nem kerül egészen más vágányra az életem, pontosan úgy tudtam volna tolmácsolni, azzal a lélekkel, ahogyan belőle, a szívéből kiszakadtak a szavak. Gyermekkoromban „mindig” rajzoltam, s félnapokat róttam a ceruzával elképzeléseimet a kéziratai tisztán maradt oldalára. Bele-belejavított, a mélység kifejezését magyarázta, a szélfújta fák hajladozását, fényeket és árnyékokat a vízen . . . Hogyne bámultam volna nagy alázattal Apámat! Ha jókedve volt, Ő is rajzolt nekünk. De az Ő rajzai amolyan fantasztikus alakok voltak, nem úgy, hogy absztrakt vagy valami hasonló, 10
