Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (I.)
ban ronda viselkedésű. 1941 nyarán Apám a Palkó flóbertjével a kert elején agyonlőtte. Sirattam, mértén még akkor a szeretetet valami mindenekfeletti érzelemnek hittem, hogy halálig és hasonlókkal. Apám mérges volt érte, és azt magyarázta, hogy addig szeretünk, még a virágot is, amíg hűtlen nem lesz hozzánk, a mi hitünkhöz. Például, ha a nagy gondozás mellett is kornyadozik az a virág, pusztuljon el! A jóság is. Tehát nem úgy szerette a kutyát, macskát, virágot, mintáz állatbarátok vagy virágbarátok. De hol van itt a barátság és szerelem? Vethetné fel bárki. Pedig itt van, él, minden jelenségben és szóban, ami csak elhangzott eddig és elhangzik ezután. Mert például soha nem mondotta Apám nekünk sem, nekem sem —akit pedig nagyon szeretett—, hogy szeretlek. Csak amikor már beteg volt, mondottaki ezt a legnagyobb szót „Ti azt nem tudjátok, mennyire szerettelek benneteket!” Nagyon szíven ütött, hogy múlt időben mondotta, mintha már nem élne, csak ennek a csodálatos, legszebb szónak a pókhálókönnyű ezüstjét teríti újra és újra ránk az idő végtelenéből. Apám minden ember életét élte, érezte — mint minden igazi író és népért, nemzetért élő, munkálkodó ember —, így egetverő lobogással érezte és érzékelte a szeretetet. Nem hitte soha, hogy elfáradhat egy ember az elődök önmagukkal, világgal harcolt viaskodásában. Elfárad egy nemzedék. Apám az embereket — a leírtfiguráit is —, mint önmagát: megalkotta. Összeálmodta, hitte, munkálta. Vagy úgy is mondhatnám: markába merítette — szívébe —, minta vizet. Ami a markában marad, az az övé. Mint a Körösből például. Mikor fürdeni jártunk, gyermekkoromban. Apuka engem vitt, Anyuka Palkót, biciklivel, a négy kilométerre levő Körösre. Hiszen hiába a falut átszelő Rossz-Körös, az igazi, a nagy sodrású, Harsánynál folyik a szabályozás óta. Ide jártunk hát a forró nyarakon. Anyuka rántott csirkét készített, süteményt sütött... Érdekes, mindig rántott csirkére emlékszem, pedig lehet, hogy mást is vittünk néha. S mi Palkóval egész nap a forró homokban játszottunk, vagy Apuka „úsztatott” bennünket, ott, ahol mély a folyó, és sodrása tört gallyat, tépett leveleket, de néha belefulladt jószágot sodort. S valahol, jövet a dűlő mentén, a rétben lobbant fel az a tűz is, aminek füstjét megírta: “Valami füstöl a mezőn” ... legalább is ide gondoltam, álmodtam, mert jövet a rét mellett futó dűlőn jöttünk mindig. S ha pihenésképpen belegyalogoltunk a rét nádasába, zsombékjába, láttuk azt a dombot, ahol Szabó nagyapám valamikor a farkasokat agyonütötte. De ezen a dűlőn énekeltem azt is „De gyönyörű sárgavirág! De gyönyörű sárga virág!” Apám egész úton nem szólt, csak taposta a pedált, néha hátranyúlt hozzám, megsímogatott, ahol éppen látatlanból ért, s mentünk, szeltük a nyár eleji időt. És a Körös ezen szakaszán, Harsány alatt, képzeltem és ma is érzem, az Ahogy lehet első lapjain leírt betűket, és úgy érzem, Ő merítette belé két kezét a sodrásba, meg is lötyögtette ... Mint igazából, hogy jót igyon. Bennünket is oktatott, hogyan kell tiszta vizet inni. Nem ittam azóta sem olyan jót, s olyan izgalommal, mintha a végtelen idő szomjúságát oltanám, mint azokban az időkben. Na de, mindez csak azért, hogy a nagy folyóból kevés víz maradt a zárt tenyerében. Csak a szomjúságoltó. A többi elfolyt... De abban a maréknyi vízben ott tombolt az egész jelen világ, a múlt, a Honfoglalókban valahol itt kötött ki Sász, s itt nemzett utódokat Veiével, ha a Sebes-Körös ezen részén járok, azóta is ideálmodom a darabban maradt regény alakjainak sorsát, szavait, kiáltásait. * így mondják: Apám a realista irodalom egyik „igazi" képviselője, pedig minden novellabeli s regénybeli alakjait: alkotta. (Ő maga is azt mondotta, többször nekem, hogy a realista irodalom és általában a művészet — a legteljesebb, legnagyobb. Azért 8
