Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (I.)

unokatestvérét a méhekre, hogy ez a legjövedelmezőbb minden más állattartásnál. Oromos Lajos bácsi felesége, ángyom, ma is úgy mondja: a bogarak, és felépítették a szép, új házat belőle. S most Lajos bácsi követelőn néz az égre: „Ha kubikos maradtam volna, nem 360forint nyugdíjat kapnék, hanem 1400forintot, ha nem kubikoltam volna össze 12 lánc földet, nem lennék most a legutolsó ember Magyarországon.” A történelem kegyetlensége? Apám sokszor mondta: minden történelmi forduló közelről bizony nem valami szép. Sok kínnal és igazságtalansággal jár. És hányszor nézett széjjel megriadt lélekkel az osztályharc kegyetlenségében! Nem a múltba hallgatózó szívvel és vággyal, még csak nem is vádolón, hanem úgy, hogy azonnal, azonnal tenni kell valamit, leírni sem, mondani sem lehet. De segíteni, azt igen! Akiket csak elért, vagyis . . . akik elérték Őt levéllel vagy személyesen. És mindenki elérhette, megkereshette, nem zárkózott el senki elől. Volt úgy — különösen, mikor a Népfront elnöke lett—.hogy hajnalban már csörgött a telefon, valaki, aki éppen most érkezett vonattal, jelezte, hogy baja van, és jön. Persze, ezeket a hajnali telefonálásokat azért mégsem lehetett kibírni, ezért pár év múlva titkos számot kért: legalább a hajnalok és a reggeli órák legyenek csendesek. Ám a telefon ugyan nem szólt, de van csengő is az ajtón ! így aztán, mikor Apám felkelt, hogy megfőzze a teát — szinte az utolsó hónapokig ő főzte reggel a teát Anyámnak s magának —, már ott ültek a konyhában a bajhajtotta emberek.

Na de ... a föld volt az élet bizonyossága. Hiszen Apámék is váltókkal váltották meg a három lánytestvérétől a rájuk eső örökségföldet, amit a negyvenes évekre tudott csak kifizetni Anyám. Gyermekkoromban bizony sok váltót láttam. Édesnagymamám — Apám édesanyját így hívtuk — egyetlen megmaradt levelében többek között azt írja Apámnak, Pestre: „küldök váltót Erzsikének (Apám húgának) is küldelonét mert (olvashatatlan a dátum) énlejár ...”

A váltók mindig lejárnak, mindigfizetni kell a kamatokat ... A három lánytestvértől megváltott föld árát, öt váltót törlesztettek Anyámék, amiknek minden harmadik hónapban kellett a kamatját fizetni. Aztán ... Erzsiké néni pénzt vett fel az örökségföldre, amit „elfelejtett” törleszteni, ezt is Anyámék fizették. Rózsa Imre bácsi, a jó koma is beperelte valamiféle faanyagért, a keresztkomája, Bodó is, na meg Ágnes néni férjének a 3000 pengős kezességi váltója . . . (Ez már nem is öt!) De azért, emlékszem, a sógor 1 pengőért, tehát teljes fuvarért vitte el Anyámat a komádi nagyvásárra! (Amely őszi vásáron Anyám először vásárolt mint asszony önállóan. És vett egy kb. három literes cserépfazekat, sárga mázas, kék őszirózsára emlékeztető virágokkal, ami ma is megvan a gyűjteményemben. Otthon Édesnagymamám szóvá tette, hogy minek vette!) Na de, mikor Ágnes néniék mégsem fogadták meg az Apám tanácsát, és kiköltöztek a házukból — sok kisparaszt ment tönkre akkor, de egyik sem költözött ki a házából, így meg tudták váltani, ha a föld el is úszott —, Anyámnak pénzért adta el tányérját, táljait s más porcelán edényeket. Ma is őrzök egy tányért s egy kis pecse- nyéstálat. Fehér porcelán, és ó de sokan ettek ezekből a tányérokból későbben !

Ilyen adósság- és jósághínárban vergődtek Apámék a negyvenes évekig. De érdekes: a szegénységet soha nem éreztük. Akkor sem, amikor valóban nagyon szegények voltunk. Mert: „Persze, hogy van szegénység. De az még nem nyomorúság! Az érzelmi szegénység a nyomorúság.” De:

„A szeretet sem szimplán csak szeretet. De nem is úgy, hogy szükség. Ez sem olyan egyszerű...”

A tört mondatokat csak példával tudom megmagyarázni. Például. Volt egy nagyon kedves kandúrja, Samu. Sárga volt, mint a nevetés, és úgy jött a házhoz. Igen ám, de rákapott a csirkére. Apám minden „nyavalygás” nélkül agyonverte. És Magúra? A fekete kutyám? Eredetileg kankutya volt, de mikor Pesten laktak Apámék, Édesnagymamám kivágatta, mert hogy hátha akkor nem kóborol annyit. Elhízott, lusta lett, való7