Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (I.)
nosság, talán lesz egy unoka, dédunoka, akiben ugyanígy lobban fel a múlt szépsége, nagyszerűsége. És ekkor máris érdemes volt lennie, élnie . . . A jelzett napon zilált, feszült a délelőtt. Olyanféle, mint amikor a lélekben feszül a magasság, tehát nem szemmel érzékelem a mélységet, hanem bent, az érzéseimben nő, egyre nő a végtelenség. A múlt minden gyötrelme, minden öröme. Valahogyan minden hatványára fokozódva érződik, mióta Apám nincs közöttünk. Palkó, az öcsém lézengett ki a mindennapokból. Hol van? Elbódorgott valamerre, valamit keres, ami hiányzik neki is a nappalokból. Anyám kint ül a nagy, az „egyetlen” fenyőfa alatt egy fonott székben. Kaprot szedek, a túróstésztához. Nem tudok odamenni hozzá. Nem tudok semmit mondani neki, minden, minden hiábavaló. Látom, hogy kicsi mozdulatokkal tördeli a kezét. Nem is annyira a jelenben él, inkább visszafelé az időben érzi a teméntelen hántást, ami érte. Mert hiába hitte, vallotta Apám, hogy az életben több az öröm, mint a fájás, hogy Ő nincs, a fájdalmak jobban fájnak. Az örömök megfakultak. A honnét és hová kérdését hányszor, de hányszor próbáltuk megfogalmazni! Ketten. Nem azt jelenti ez sem, más jelenség, beszélgetés sem, hogy csak velem beszélte, élte, de én csak azt érezhetem, emlékezhetem, amit velem beszélt, élt. Mint egyszer is . . . mentünk a Nagy utcán, éppen Hartmann előtt jártunk — ahol annak idején, legénykorában, vérszerződést kötött a barátokkal, hogy töretlen hittel gázoljon át az életén. Egy ütemre lendült a menésünk, alkonyat volt, őszeleje. Én nem értettem úgy a világot, mint Apám, természetesen, de éreztem, amit mondani akar róla. Azt boncolgatta, hogy honnan szedi össze az ember önmagát, jellemét. Sorolta az ősök gyarlóságát, nagy- szerűségét, a nagyon letaposott emberek lázongását, az elpazarolt fizikai, szellemi erőket. Az egész család, nagyanyák, nagyapák így vonultak nem is annyira előttem, mint bennem, az ő beszéde nyomán. Emberek, családok, népek, történelmek . . . Bár Apám sokszor hajtogatta, hogy az akarattól függ, milyen ember az ember. Meg kell tanulni ,,nem”-et mondani. Ha beledöglök is, akkor is azt mondom: ezt akarom, így akarom. Nem iszom, nem hagyom magam legázolni! Az élet: erő kérdése. Nem az erősebb jogán a legázolást jelenti ez, efféle erősség ellen mindig vádat emelt. De azt is sokszor hajtogatta, hogy nem az ember teremti a kort, hanem a kor az embert. A korok pedig úgy váltják egymást, mint őszt a tél, tavaszt a nyár, hogy teljes legyen az idő. Az ember csak önmaga jelenlétével teszi teljessé az időt. Kit szeretünk hát tulajdonképpen, ha szeretünk? Önmagunkat szeretjük, vagyis hogy” ... a szeretet is önzés. Igaz, hogy nekem, az egyénnek van szükségem rá, hogy szeressek, de ettől több vagyok; s ha több vagyok, többet tudok adni. Semmi érzés nincs önállóan, egy nagy skála, ami összecseng . . .” fogalmazta — mintegy összefoglalóképpen az élete utolsó napjaiban, mintegy a múltba hallgatózva, ebbe az alkonyatba, amikor mentünk „arrefel”, ketten. így és ezért szeretett mindent és mindenkit, amitől Ó több lett, nagyszerűbbek az érzései, s ami ráborult mindenre és mindenkire, aki, ami körülötte élt, volt. A Politika az idegen szavak szótára szerint: államművészet, államtudomány, de az Ő világában a parasztság, a nép, nemzet anyagi és kulturális életének teljessége, nem valamiféle fondorlat, hanem a nyílt szívvel való követelése a jogaiknak, létezésüknek az ég alatt. Nem úgy volt „hagyománytisztelő”, mint mi, akik gyűjtjük a tejescsuprot, öreg tékát — bár kedves tárgya volt egy avarkori lándzsa, amelynek darabka fanyele is megmaradt, meg egy cserépedény, mindkettőt a Körös medréből ásták ki, mikor árkot ástak a községháza előtt. Én kaptam a két tárgyat, s Apámnak ajándékoztam. Ott volt mindig az íróasztalán, de a háború alatt eltűnt. Mindig az „új” híve volt. Ő beszélte rá Csénagy Mihály bácsit is, s mást is, hogy ló helyett tehenet tartson, kevesebbet eszik, szántani is lehet vele, és tejet is ad. Nem azért, mintha nem szerette volna a lovat, hiszen amikor 40-ben hazaköltöztünk, az volt a terve, álma, hogy vesz egy lovat, egy kis kordét, s azzal járnak ki Anyámmal a tagra. Ő kapatta rá Oromos Lajos bácsit, az 6
