Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (I.)

Még csak nem is úgy kívánta ezt, hogy majd minden rendeződik, mint egy nap munkája, hogy megrakjuk a szekeret vagy a kazlat, s vihartállón áll a szénaboglya, avagy időtlen időkig a házfal. Bár azt is sokszor mondotta, hogy az írást nem lehet befejezni, mint más munkát, hogy kész, jöhet a másik. Az írás a folytonosság, mint maga az élet. Vagyis egy író soha nem tud pontot tenni a mondanivalója végére. Mint ahogyan a vágyaknak, terveknek, kívánságoknak sem. Az a halál. Akkor megszűnik az ember.

A szél tombol, mint tavaly, meg azelőtt. .. Csak Ő nem hallja s nem látja a halott levelek kavargását. De hiszen azért vagyok én, s vannak a gyerekeim, s a sok-sok gyerek, hogy láthassa, hallhassa s olvasni tudjon a pergő levelek sírásából, az elszáguldott gondolatok, érzések árjából . . .

Engedem, hogy az emlékezés átzúduljon a szívemen. Hogy jeladásként tovább lobogjanak, égjenek, messzevilágítón a múlt időkből. Mert hiszen az emlékezés akkor él igazán, ha nemcsak tudja a tudat, hanem beleremeg a szív, az ideg, tehát az egész érző mai és jövendő létezés. A fények átszú'rődnek a remegésen, nem, nincs nyugalom, mozdulatlanság. Pontosan úgy és azért, ahogyan és amiért Apám hitte. Még az álom sem álom igazából, hanem az idegrendszer éli át az évmilliók félelmét vagy szépségét, ezért örökkévaló a lélek. Nem úgy, ahogyan az egyházak leegyszerűsítették, hogy a másvilág ... Ezek most az én szavaim, betűim, mégis Apám érezte így, fogalmazta meg egyszer, egy nagyon régi alkonyatban . . . S mára az átszűrődő fények, a szavai itt csengenek bennem. Egyre világosabban élnek, lobognak. Dolgok, történések, jelenségek: választ adnak. A jelen dolgai összefonódnak a régi mozdulataival, elvégzett munkáinak láza lobban fel az én véremben . . . Tört mondatai kiegészítődnek . . . De: „Lássuk, amiből élünk”, vagyis: beszéljenek a múlt dolgai.

*

Ezt írnám jelnek erre a gondolatözönre, ami kiborul a múltból elsőnek: Barátság, szerelem. De mégsem írom címnek. Hiszen nem akarok szerkeszteni, mint ahogyan ő sem szerkesztett. A régi kritikák így összegezik szinte mindahány, a már megszokott lazasággal íródott ez meg ez a munkája. Gyengéjének emlegetik, pedig, íme,az idő távolából egyik erőssége. Nem ösztönös formálás ez, hanem az élet teljessége. Hiszen az élet nem szerkeszt, csak törvényszerűen történik minden. De erre is rákerül a sor, ha élünk.

1971. május 17., dél. Ekkor engedtem elsőnek, hogy a múlt pókhálóvékony szálai átszőjék az érzéseimet, gondolataimat. Nem Pirandello sóhajával kérdem — hiszen ő is beletartozott az európai irodalom irányába, hogy bűn, büntetés, bűnhődés, bűnös és vele szemben a jó —, hol van az a pók, amit Apám a méheskert elősövény-kerítésé- nek lombján táplált valamikor. Legyet fogott neki, beledobta az ezüst hálóba, hogy a szép, kereszttel megbiagzott póknak legyen mit ennie. De nemcsak ezért, hanem inkább azért, hogy higgye az is: az élet szép. Nemcsak anyagot ad a létezéshez, hanem értelmet.

Ezen a napon kezdtem el a beszélgetést a múlt dolgaival. Nem is úgy, hogy egy meghatározott időben, minden nap írok, emlékezem, és nem is úgy, hogy az eszmélé- semtől a világgal, történésekkel járom végig az utat, amit Apám mellett végigjártam. Mégcsak nem is úgy, hogy ilyennek vagy olyannak láttam Őt. Nem is akarom tanúnak hívni a Múltat, hogy bizonyítsam véle a Ma igazát. Csak engedem, hogy jöjjenek az érzelem meleg szárnyain a rég ellobant idő történései, mozdulatai, ahogyan a hajnalok borítják az emberre, a szívére az érzéseket, vágyakat, sírásokat, nagy örömöket. Amikben ott volt és lesz Apám, amíg érezni tudom a világot. De hogy az élet folyto5