Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (I.)
Oly nagyszerű az élet és olyan mély — vagyis az érzet—, hogy kicsi, kevés a pillanat ahhoz, hogy teljes valójában meg lehessen írni az embert. Hajtogatta sokszor, de azt is: ,,Ha a világ (a jelen idő) bokáig ér az embernek, nem vicc óriásnak lenni!” De ehhez a gondolathoz fűződik az a mondás is: „Az ember megírhatatlan. Nem is akartam mélyebbre menni, az a halál. A más rovására nem lehet nagy írónak lenni!” Mint felnőtt ember, többször beszéltem róla Apámnak, hogy ő tulajdonképpen önmagát nem írta meg. Csak a körülötte levő világot, embert, jelenséget. Csak az önéletírásban adta teljesen önmagát, amint ezt nem is annyira barátja, mint nagy tisztelője Kunitzer István főorvos mondotta—aki az irodalomban is éppen olyan jártas, mint a nőgyógyászatban —, hogy ilyen szép önéletírást még soha nem olvasott. Pedig több nyelvű, nagy könyvtára van. Apám az írásaiban nem filozofált. Nem volt szüksége rá, hogy levájjon az önnön élete legmélyébe, s onnan hozza fel a mondanivalóját. Egy marék vízben benne van a folyó! Olyan élményanyaggal és annyi nagy kavargással, sodrással, mint ő, kevés író élt. Keresztülzúdult lelkén az egész világ! Engednie kellett a sodrásnak, mert ez így a valóság. Amikor már rangos, pénzre is „szert” tett, ő is megtehette volna, hogy bezárja az ajtót, s lemerüljön az önmaga mélységébe. Remekmű született volna? Bizonyára. De egy író, aki valamit is adni akar a társadalomnak, történelemnek, nem teheti meg, hogy csupán önnön nagyságát táplálja! Tombol az őszi szél ezen az október végi napon, mint tavaly, meg azelőtt. . . Amikor a szanatóriumba kísértem — 1969. november elején — kivizsgálásra, mentünk felfelé a lépcsőoszlopokon, körülöttünk az őszi színek tobzódtak . . . munkások csatornán dolgoztak ... Jobb karját karoltam, a balján ott volt az elválaszthatatlan botja, amit — szerintem — soha nem használt támasztéknak. Szinte minden eltávozására emlékszem, ahogyan a botját a karjára akasztotta, hogy az utcán nagy ívben előre billentse, minden lépésnél — motolálta a megjárandó utat vagy az alkonyatot. Koppant a járdán a bot vége, azon a járdán, amit ő rakott régen, véges-végig az ugrai utcákon. Terméskő, olyan formában, ahogyan azt kitermelték a bányában. Takarosán összeillesztve . . . míg falu a falu, elég lett volna az utánunk következő nemzedékeknek. (Felszedték, mert hiszen az új élet új járdát kíván. Természetes dolog.) De az őszi „bűrúton” (szikkadt a sár, már letaposták, vagy a kerekek, vagy az emberek lábanyoma) hangtalanul jeleket hagyott a bot. Egy botra emlékszem, nagyon tetszett, mert faragott volt. Meggyfából. S a görbület végén egy emberfej nézett szembe az úttal ... Emlékezetem szerint Bíró Jánostól kapta. Az a botja ma is megvan, Ugrán, amit a tyurmából kijövet vett, biztos, hogy ez az egy támasztéknak kellett! Mindez régen volt. De immár ez is, hogy nagyokat liheg, ahogyan megállunk egy- egy lépcső térré szélesedő részén. „Nem tudom, mi ez. Nem bírok menni. Úgy elfáradok. Mikora Rilára mentünk, öregem, elsőnek értem fel! Otthagytam mind ...” Nem mondta, kiket, nem emlékszem, kikkel volt kint akkor Bulgáriában, amikor Anyám nem volt vele. Egy útjára emlékszem, amikor egyik neves költőnk is velük volt, s aki azután, hogy hazajöttek, nem éppen jókat és szépet terjesztett Apámról. Hogy mi volt köztük, nem tudom, nem tudhatom, csak azt, hogy Apám elválta „társaságtól”, s egyedül, vagyis pár bulgárral járta az oszágot. Apámnak soha nem volt fontos, ki mit mond, miért mond rá bármit. A dicséretet sem bírta elviselni, csak egészen az élete végén. De erre az időre a hántások is megnőttek, óriások lettek, nem úgy, mint az ember. Mert minden mindegy, mert ahol Ő van, ott van az egész, nagy, szép világ. Vagyis a teljes élet. „Hogy nagy az élet, vagy kicsi? Ennyi volt, Bözse. Nincs tovább számomra. Akkor sem, ha még egy-két évig élek. Ne gondold, hogy félek a haláltól! (Ezt ugyanígy mondotta Anyámnak, 1970 nyárelején.) De: szeretném megérni a véget!” 4