Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (I.)
BERTALAN ÁGNES Szabó Pál szivárványai I. Az élet lélegzetvétele a pillanat, ami mégis az ember érzéseiben az örökkévalóságot szüli. Ha van ember, aki meg tudja fogni a nagyszerűségét, a szépség teljességét, a létezés értelmét. Papírra róni, mint jeleket, kőbe vésni, mint alakot öltött vágyat, színekre bontani, jelezni véle az élet folytonosságát. A leírt szónak nem szabad megszelídülni, jeladó tűzként kell lobogjon a történelem éjszakáiban. A leírt szó erősebb, mint a kő, mert a lélekbe vésődik, így örök, mint az ember, a szellemi világ. Apám emléke sem szelídül meg a leborult idő alatt, a múltból. De egyelőre maradjak hát a betűknél . . . Gyermekkoromban az édesnagymamám szobájában aludtunk a testvéremmel, vagyis az alsó házban. A fal mellett karos lóca, előtte nagy asztal, „karszékek”, a lóca egyik végénél az édesnagymamám ágya, másik végénél a kemence. Az asztalon lámpa. A lócán ül Apám, s ír. A téli esték belefutnak az éjszakába ... Én „kifelé fordulva” aludtam el minden este. A kemence melege és a toll sercegése ringatott álomba. Már ismertem a betűket, amikor Apám első regényét írta, az Embereket, és mégis az írás még nem a betűkkel fonódott egybe képzeletemben ... Én csak birkóztam az álommal, mert néztem, néznem kellett Apámat, aki ír . . . Nem emlékszem, hol volt Anyám, Édesnagymamám, csak Apámat láttam, ahogyan ült az asztal mellett, előtte a lámpa, s ír. Meg-meglobbant néha a sárgás, kicsi fény. Ilyenkor Apám barna árnyéka is lobogott a falon. Mikor az álom pillanatra szememre ült, tovaúszott az asztal, a lámpa, s Apám, hogy megint minden a helyére billenjen, és harsogjon a csend, amiben a toll sercegése felfelé száguldó dallammá nőtt... így lett gyermeklelkemben az írás: az igazi csend, amiben sok-sok húron zendül a világ, a legkeményebb a valóság. Majd, amikor írógépe volt már, kint írt vagy a méhes mögötti szomorúfűzfák alatt, vagy az almafák alatt a ház előtt, a maga készítette, okkersárgára festett asztalon. A gép mellett kakasok, jércék tollászkodtak vagy aludtak, az öreg Underwood gép zakatolt — a két mutatóujjával ütötte a billentyűket. Néha tétován apró köröket kavarintott egy-egy betű fölött, de nem a betűt kereste, hanem a gondolat tétovázott, keresett, hogy aztán nekilóduljon, szinte szakadva, mint a zápor. Jóval későbben, mikor már nagyocska voltam, sokszor mondotta, hogy a kézzel írt betűk, szavak, gondolatok sokkal közelebb vannak az emberhez, az olvasóhoz, mint a géppel írottak. Dehát, a folyton folyvást változó világ, a mindig mást követelő, nem is úgy új, hogy valami egészen más, csak valami íratlan törvény szerint van, mint az, hogy most ki kell húznom ezt a gazt, vagy meg kell szegelni a léckerítést, de igazabban: önteni kell a gondolatot, mert özön. A sorsok, emberek, cselekedtek, sírások, mind, mind átzúdulnak a szívén, s Jámbor Lajos itt veti meg a sarkát, jeleket húz a vésztői állomás kavicsterítette útján, merthogy húzza két vasutas a lejárt jegyért. De Góz ides is most jön felfelé a kerten, gazt hoz a disznóknak ... De éppen most a kedves borjú: Gyurka fülébe tévedt egy méh, s Gyurka őrülten vágtat körbe-körbe az udvaron. Apám szalad, Anyám is szalad, hogy visszasegítsék megtévedt útjáról a méhet, s Gyurkát megbékítsék: karéj mézeskenyérrel meg is nyugszik. A méz ragyog a pofája fehér szőrein, szemében ragyog a nyár. A Rákosi-időben, amikor a kitelepítés volt, egy államtitkár — ha jól emlékszem, de a nevére már nem — írt Apámnak Sápról, hozzánk jó 50 kilométerre levő faluból odatelepítették — valahogy ilyenformán: aki ilyen népből szakad ki, aki ilyen emberek között született, él, minta bihari, nem is lehet más, mint ahogyan Szabó Pál lett. 3
