Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - JEGYZETEK - Szalay Károly: A szatíra értelme
Sokan hangsúlyozták a nevetés fiziológiai hasznát is. Eötvös Károly az orvosságéval tette azonos szintre gyógyító hatásfokát — nem minden anekdotikus túlzás nélkül. Lessing óvatosabban fogalmazott, ő a komédia hasznát elsősorban abban látta, hogy az egészségeseket megvédi a lélek betegségei, a butaság, a gonoszság fertőzéseitől. A jóságba és az értelembe vetett hitünkben megerősít. A Bach-korszakban a humor a zsarnoki elnyomással szemben védett Arany János szerint. Hegel a közösség erkölcsi javításának eszközét látta benne. Kölcsey nemzetnevelő, nemzeti haladást igenlő szerepet tulajdonított a szatírának. A nevetés haszna, a szatíra haszna Mi köze van azonban a nevetésnek, a komikumnak a szatírához — vethető közbe a jogos kérdés —, hiszen a cím a szatíra értelmének fejtegetését ígéri. És valóban. A nevetés csak az emberi szervezet válasza bizonyos jelenségekre. A komikum pedig egyfajta hibás, téves, emberellenes jelenség sajátja. Itt azonban be is kapcsolódik a szatíra is fejtegetésünkbe. Mert a szatíra a komikus valóság célzatos bemutatásának a módszere. Aszatirikus szemlélet a valóság komikus elemeit kritikusan tanulmányozza, és nevetséges voltát megőrizve, megsemmisítő bírálattal mutatja be. Amit a komikum hasznáról elmondhatunk, szinte ugyanazt vallhatjuk a szatíra hasznáról, értelméről is. Szatíra és haladás Minden kornak változott a szatíra- és komikumelmélete. A forradalmi korok szatírája támadó szatíra volt, a győztes forradalmaké a megsem misítő szatíra. A reakció felülkerekedésének időszakában védekező szerepére esett a hangsúly, s legföljebb a haladó erők ellentámadásának az előkészítésére szolgált. Talán ezért is ritka a reakciós szatíra, jó reakciós szatíra pedig úgyszólván nem is létezik. A szatíra művészi értéke szorosan összefügg politikai tartalmának haladást jelző mutatóival. A Fii mkultúra egyik számában körkérdést intéztek a filmrendezőkhöz: Mit szolgál a vígjáték és a szatíra? Bácskai Lauró István a konformizmus, a maradiság, az előítéletek fölszámolását várja a szatírától, és abban bízik, hogy a szatíra segít kialakítani egy korszerű látásmódot. Kardos Ferenc szerint a „nézőben azt az érzést indítja el, hogy nem lehet tovább együtt létezni azzal, amit a szatíra kegyetlenül fölnagyít”. A szatíra társadalmilag a legelkötelezettebb műfaj, „mindig a társadalmi progresszió irányába igyekszik hatni”. Kulcskérdése, hogy „magasabb rendű humanizmust” képviseljen, s könyörtelenül kell bírálnia a társadalmi hibákat. Palásthy György vallomásából ezt a mondatot emelem ki: „Hiába várja a társadalom a maga szabadságával, lehetőségeivel az állampolgárt, a közömbösség, a tohonyaság miatt nem fog élni gazdasági, politikai jogaival.” A szatirikus művész dolga tehát ma Magyarországon pontosan meghatározható Palásthy szerint. Rényi Tamás a nemzeti önkritika fontosságát hangsúlyozza, s azt, hogy a szatíra megjelenése mindig egy társadalom érettségének és magas fokú intelligenciájának a jele. És végül Sándor Pál a nemzeti önismeret kialakításában betölthető szerepét tartja fontosnak. Öröm olvasni ezeket és a többi vallomásokat, az alkotóművész mesterségének, föladatának értelmezéseit. Még akkor is, ha ezek a programpontok nagy általánosságban mozognak is, s ha sok, sőt minden azon múlik, hogyan értelmezik tételeiket a megvalósítás során. Ahhoz azonban, hogy egyáltalán valamire való szatirikus 80
