Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - JEGYZETEK - Szalay Károly: A szatíra értelme

filmművészet szülessen, ahhoz előbb az alkotók elvi határozottsága, céltudatossága, a szatíra társadalmi szerepének a fölismerése szükséges. A filmrendezői vallomásokat tovább lehet pontosítani. A mai magyar társadalom szükségleteinek megfelelően, a valóságos tények, erőviszonyok ismeretében aztán lekopnak a gyakorlatban ezeknek a vallomásoknak a közhelyei, szólamszerűségei. Az egyes filmrendezői vélemények között van egy alapvonás: a társadalmi haladás gondolata, minden szatirikus mű tengelyében. Es van eltérés is: minden rendező másként látja a társadalom életébe való szatirikus beleavatkozás irányát, tárgyát.

Az önmegismerés módja

A szatíra tehát megtanít kritizálni környezetünket, elősegítheti a közgondolkozás „nagykorúsodását”, megtanít demokratikusan gondolkodni, elválasztja az értékest az értéktelentől, a hamisat az igaztól. Sorolhatnám a példákat a szatíraelméletek történetéből, amelyek a mai magyar szerzők, rendezők szatíraelméleteivel azonosak, vagy legalábbis összecsengőek. De most nem ez a fontos. A különféle elméletek ma új tartalmat nyernek, társadalmi korszerűségük szerint.

Több filmrendező hangsúlyozza a nemzeti önmegismerésben betölthető szerepét. Ennél is fontosabbnak érzem azonban a szatírát, mint az emberi önismeret forrását, mert a nemzeti jelleg ki hangsúlyozása, a nemzeti önkritika unos-untig hangoztatása már-már ellenkező előjellel valamiféle ellennacionalizmusként jelentkezik mai kritikai életünkben. Ez a valóságföltárás újabb és nemkívánatos torzulásaihoz vezethet, ahogyan korábban a „nemzeti jó tulajdonságokat” misztifikáltuk, ugyanúgy most a „nemzeti rossz tulajdonságokat”, és ez az ellenmisztifikáció nem a nemzeti létet, hanem a szocialista társadalom továbbépítésének ütemét veszélyeztetheti. A nemzeti önkritika, önmegismerés jelszavának álarcában egyfajta álkritikai magatartás válik egyre divatosabbá — „minden rossz, ami magyar” jelszóval. Ez alatt a kritizálok leplezetten vagy leplezetlenül olykor azt is értik: minden rossz, ami szocialista. Hiszen a lesújtó általánosítás a szocialista magyar mezőgazdaságnak, iparnak, vagy akár vendéglátóiparnak is szól. Holott ami hiba, ami rossz előfordul mai életünkben, életvitelünkben, az nem szocialista és nem magyar. A marxizmus tanítása szerint a történelem folyása mégiscsak osztályharc kérdése, és nem a magyar nemzeti sajátosságok ütközése a szocializmussal. Vagy ha egyesek szerint mégis az: Rákóczi, Petőfi, Kossuth, József Attila, Kodály magyarságát nem tartják magyarságnak — úgy látszik, hanem Horthyt, Weiss Manfredet, gróf Apponyit azonosítják a magyar néppel, a magyarsággal mint olyannal. Vagy elfelejtkezhetünk-e azokról a tényekről, hogy milyen szerepet játszott a magyar proletariátus a nagy októberi szocialista forradalomban? És 1919-ben? Ha a forradalmi magyarság jellegzetességeit fogadjuk el magyar nemzeti sajátosságnak és nem a kispolgári konzervativizmust, a tőkés és arisztokrata kizsákmányolást, a kisnemesi patópálizmust és a nagypolgári cinizmust és kozmopolitizmust, akkor jutunk el a nemzeti önismeret valós értékeihez. Aki általánosságban magyar nemzeti betegségekről, magyar nemzeti sajátosságokról beszél, az nem veszi figyelembe sem a magyar történelmet — annak legalábbis forradalmi múltját —, de nem veszi figyelembe a marxizmust se. És végső soron a szocializmus építésének magyar lehetőségeit csökkenti —zavartkeltő már-már fajelméleti teóriáival. Igaz, ezúttal ez a fajelmélet negatív értelemben foglalkozik a magyarsággal, ez azonban éppen olyan tudománytalan és kártékony, mint az a hajdani „pozitív” fajelmélet volt.

A szatírának tehát, ha egy társadalmi kérdést akar kifejteni, nemcsak aktualizálnia

6 Forrás gl