Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - SZEMLE - Rácz-Székely Győző: Sütő Andrásról - új könyve ürügyén

értéke, hogy a modern drámaírás eszközeivel nyúl a történelmi témához. (Hozzá hasonlóan Kocsis István jár el.) A kísérletezésnek ezt az útját jogosnak tartom, még akkor is, ha néhány ponton vitatható a színpadra vitel tekintetében. Drámai nyelve szép, a konfliktusok kibontása nagyon jó. Dávid Ferenc hősiessége nem veszít semmit azzal, hogy emberi vonásaiban idealizálás nélkül mutatja be.”

Jancsó Elemérrel szemben Szigeti József a drámát egy nagyon tehetséges író, elhibázott alkotásának tartja. Minduntalan Dávid Ferenc személyének az ábrázolásában — ,,a dráma legnagyobb belső ellentmondása, hogy Dávid Ferenc püspöki palástját Páskándi önmagára terítette” — tart kivetnivalót. Úgy gondolja, ha a történelmi neveket semleges nevekkel helyettesítjük, csak akkor bontakozik ki világosan ennek a drámának nagy, gazdag, sokrétű eszmei mondanivalója. „Olyan problémákat feszeget Páskándi, amelyek a történelem folyamán mindenütt felmerültek, minden században keresték rá a választ: mi a zsarnoksággal szembeni emberi magatartás legetikusabb formája? A Dávid Ferencé-e, aki jottányit sem alkudva emelt fővel várja a halálos csapást, mint ahogy előtte és utána annyian tették a történelem folyamán? Vagy a Socinoé, aki nem vállalja ugyan Dávid Ferenc útját, de Máriáét sem, aki a mindenre elszánt és mindenre vállalkozó besúgót képviseli?”

Balogh Edgár Páskándi drámájának a közreadását az alábbiakkal magyarázza: ,,— A Korunk történeti számában Páskándi darabját témája és művészi kivitele miatt adtuk közre. Erdély múltja oly gazdag tárháza az emberiség fejlődését jelző tudati és érzelmi helyzeteknek, hogy csak örömmel üdvözölhetjük jeles fiatal írónk jelentkezését a Dávid Ferenc-problémával. Tudok róla, s bánt is, hogy egyes olvasók szigorú történelmi hitelesség szempontjából mérlegelték a darabot, s nem elégedtek meg a főhős megjelenítésének részleteivel, főleg olyan vonatkozásokkal, melyeket a drámában maga Dávid Ferenc is ,,bűn”-nek nevez. Bánt ez a meg nem értés azért, mert nem azért közöltük a színdarabot, hogy valakinek a kegyeletét bántsuk, hanem épp ellenkezőleg, a darab tartalmi értékének azt tekintettük, tekintettem, hogy a nagy újító humanistát, Dávid Ferencet eszmei győzelmében emeli fel és tündökölted.”

Végül a megkérdezett drámaíró véleményével zárul be a körinterjú: „Egyszerre akartam történelmi drámát és pszichológiait írni. Az író számára sohasem kötelező a történelmi hűség, hiszen akkor történelmi arcképcsarnok dramatizálását vállalná. Ez a dráma, az elvek, az észérvek önhitegető, önámító lelkiismeretzsibbasztó menedéke mögé húzódó értelmiségi tragédiája. Ezt Socino képviseli. Dávid Ferenc a hitébe menekülő ember, aki mást nem tehet, mint azt, hogy a primitív árulás — Mária — és az értelmes árulás között választ, mert a történelmi helyzet sarokba szorította, s így ez a döntés egyetlen nyomorúságos szabadsága.”

SZAKOLCZAY LAJOS

Sütő Andrásról—új könyve ürügyén

Riportélmény frissességé' és hitelességű hajdani elbeszéléseit — saját bevallása szerint is, meghaladta az idő. Nem egyebek ezek, mint az átmeneti kor dokumentáris emlékiratai. S bár írójukat érzékenyen érintik az ötvenes évek visszaélései, úgy tűnik, mégsem tud sokáig megszabadulni a „Hajnali győzelem,” körüli lelkendező hangvételétől. Akkori írásai erősen emlékeztetnek Sarkadi riportjaihoz, szociográ- fikus ihletésű elbeszéléseihez, s közösen a kor szocialista irodalmával egyazon vétekbe esnek: a naív, lelkesítő sematizmus szürkeségébe.

Nem véletlen a Sarkadi-párhuzam, s nem csupán az elbeszélés területére érvényes, hiszen Sütő Hajdú Zoltánnal közös színdarabját, a „Mezítlábas menyasszony”-t ugyanaz az üzemanyag hajtja, mint az „Út a tanyákról”-t, a kollektivizálás minden ármányt legyőző ereje, s egyéb közös csökevé- nyeik is vannak — a népszínműves dramaturgiai felfogás.

Sütő hordozva a terhes erdélyi örökséget, mindenkor két fronton látja el feladatát — a művészeti és közéletben, ami jelenleg is szétválaszthatatlan egymástól. így viszonylag későn, csak az ötveneshatvanas évek fordulóján kezd saját hangjára találni, s beváltani a hozzáfűzött reményeket.

Útja a „Fecskeszárnyú szemöldök” Ígéretes vidám játékán át, a „Tékozló szerelem” bizonyos hanyatlásán keresztül a „Pompás Gedeon” groteszk tragikomédiájának félsikerével jut el a mostani elismerésig. S a lírát kivéve minden műfajában a romániai magyar irodalomra a példa erejével nehezedő „súlyos” örökséggel kell számolnia — a Tamási Áron-i hagyománnyal. De amíg elbeszéléseiből, színdarabjaiból és az atyjáról mintázott, életrajzi adalékokkal sűrűn megtűzdelt kisregényéből a „Félrejáró Salamon”- ból csak mozaikszerűen, részleteiből összeállítható a szülőföld és emberei élete-képe, addig új könyvében, az „Anyám könnyű álmot igér"-ben már összegez és differenciál. Úgy tűnik, eddigi élményközei