Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - SZEMLE - Rácz-Székely Győző: Sütő Andrásról - új könyve ürügyén

elbeszéléseit ötvözi itt egybe családja-népe mindennapjairól tudósítva „mezőségi jelentéseiben”, s ezúttal is sajátos tárgyi világára, a mezőségi parasztvilágra tárnak szélesebb kaput lapjai.

Rendszerezi a „Holt-tengeri” üzeneteket, szülőföldje bánatát-örömét, szokásait, s népe életét egy esztendő időfoglalatában nyújtva felénk.

A teljesség megírása a „Félrejáró Salamon" óta foglalkoztatja, de az 1965-től részletekben megjelenő „naplójegyzetek” elkészülte és megjelenése elé számos akadály gördült. Az élmény meleg-közele bénította tollát, s az a tény, hogy „a krónika végét ki kellett várni, és ki kellett várni természetesen azt a légkört is, amelyben azt meg lehetett írni.”

A distanciaélmény azután nagy stiláris és gondoiatbeli biztonságot nyújt számára, s így válhat ez a könyv Bálint Tibor regényével, a „Zokogó majom”-mal közösen fordulóponttá és követendő példaképpé a mai romániai magyar irodalomban.

A múltat és jelent egyaránt felmérő szándékában talán Sánta Ferenc „Húsz órá”-jához mérhető, bár Sütőnél az önvizsgáló leszámolás más gondolatrétegeket mozgat meg. Új regénye megírásához felhasználja a korszerű szociológia már elért eredményeit. Dokumentumok, statisztikák, interjúk ékelődnek zavartalanul az epika testébe, ami a laza, anekdotikus látás- és szerkesztésmód következtében sohasem erőltetett. A magától értetődő kulturális kölcsönhatások s vegyesházasságok jelenségeinek exponálásával pedig elsőként mutat utat a modern társadalomkutatás számára a ma Erdélyének felfedezéséhez. Műve a szociográfia majd minden eszközének felhasználásán túl mégis szépírói alkotás. Ötvözete a marxista szociológiának, s a szuverén költői igazságtevésnek, mely során a maga teljes' ségében tárja fel egy mezőségi vegyes lakosságú falu mindennapjainak realitását, a korfordulókat, társadalmi átváltozások erjedését jelző sokirányú összeütközéseken keresztül. Népe humorba hajló fény-árnyék világszemléletével, szójátékokra épülő sajátos beszédmodorában állítja elénk ezt az átmeneti jellegű, vajúdó új falut: egy bomló etnikum minden nehézség közötti „helytálló emberségét” a „hasravágtató talajon”.

Marxista elkötelezettséggel ír a valóságról,a közös nemzetiségi élet problémáiról, konfliktusairól. Az egyéni sorsok bizarr alakulását, s az együttélő nemzetiségek sokszor tragikomikus vergődését azonban meleg humorú lírában oldja fel. Mélyen etikus alkatából következően fogalmazza újjá a Németh László-i gondolatot ilyenténképpen: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”.

így kelhet életre a halállal cimboráló Ábel Gyümölcsoltó Gergely háború alatti „nagy jelenetében”. S így jellemezheti a minden baj közt tréfálkozás még ma is ezt a népet, holott a sírva kacagok tudják: „nem szabad a sírást kinevetni”.

Laza keretbe foglalt „naplójegyzeteit” anyai bíztatással kezdi, mintha bizony kellene e lökés a gondolat s megvalósulása közé, de valójában a lelkiismeret ösztönzésére mondja el, ami a „felgyűlt időben” népével megesett.

S volt még egy sarkalló kötelessége: az a felismerés, hogy az anyanyelv diribdarabjai közé született. Hiszen szülőföldjének szókincse évszázadokon át rombolódott, s mai szegénysége csak jobban kitetszik a hargitai Ábel „királydíszes nyelvi köntöse” mellett.

Utólagosan definiált írói szándékát látjuk abban, hogy nem tépi fel a régi sebeket, hanem gyógyítani igyekszik azokat az igazság mind teljesebb feltárásával, pedig tudja, hiszen írja: „A kimondott szó s az érvényesített igazság között húzódik az ösvény, amelyen az író babért nem szerezhet.”

S mivel szülőfalujának, Pusztakamarásnak már saját folklórgyűjteménye van, s mert a Mezőséget már részleteiben bemutatta és Holt-tengernek nevezte egy róla írt könyvében több évtizeddel ezelőtt Makkai Sándor, a táj szociográfikus leírását emiatt nem is erőlteti már Sütő. Csak futólagosán számol be szülőföldje településtörténetéről, demográfiájáról, s kerek, anekdotikus kitérőiben népszokásairól, népi játékairól — folklórjáról.

A hétköznapok pátoszmentes küzdelmei során enged betekintést a falu életébe, a visszahúzó régi s a haladás folytonosságát követelő új erők harcaiba, az embereket vérség és érdek szerint csoportosító struktúra lüktetésébe. A mikrorealizmus eszköztárával vonultatja fel az ősi szokások s a modern élet, a mai technika s hírközlés eszközeinek békés együttélését. S az ellenpontozás szép példájaként régi siratok kántálásának monotóniájában hömpölyög elénk Jobbágy Sütő Mihály, egy íróős családi krónikája, aki a „megsemmisülés ellen küzdve vágta keresztül magát egyetlen ringó bölcsővel a történelem- drótakadályain”.

Mesés nép Sütő András népe, mesésen szegény, s mesésen erős benne az összetartozás érzése is, meg a fennmaradásért vívott küzdelme.

Hiszen ez a nép már önkéntelenül is számba vette, akár idősb Sütő András és a róla mintázott „Félrejáró Salamon” is, „hogy mennyit küszködött ő egész életében s örökké haszontalanul”, és kezdi félretenni a „csak egészség legyen, a többi majd eltelik” talmi igazságát.

Tudja már ez a nép, hogy nem jól teszi, ha úgy keresi igazát,hogy közben,amije volt, azt is elveszíti; a maga kárán tanulta meg, hogy jobb szelídnek lenni, s azóta maga a két hangra írt türelem. S „e sajátságos mezőségi duett” ereje abban áll, hogy a szülőföldön maradottakhoz okunk legyen mindenkor a hazatérésre. Legyen ez az ok akár névnap, akár halottak napi világítás. Az otthonmaradás, a föld egy szeletén lábat megvető makacs élniakarás buzog minden alakja gondolkodásából, s az íróval közösen fogalmazzák újjá a Tamási Áron-i örökséget. Pedig ez az önmagunkra kényszerített szelídség ezer6*

83