Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Romániai magyar folyóiratokban olvastuk
beszélve a magyarországi kortársírók és -költők legjobbjainak a könyveiről, amelyek szintén nehezen, vagy sehogyan sem jutnak el Romániába. Jelenleg ezek a legtöbb gondot okozó problémák a magyarul olvasók számára. (Ez pedig nem is kis szám; éppen a KORUNK 1970. 9-es számában megjelent egyik cikk a Romániában élő magyarok számát közel kétmillióra becsüli.) Az Ifjúsági Könyvkiadó — az elnevezés megtévesztő, hiszen az általa kiadott könyveknek több mint kétharmada felnőtt-kiadvány; magyar nyelven megjelent 65 könyvéből 11 mű a prózát képveseli (mind a 15 kortárs románai magyar iró munkája), és a kiadott verseskönyvek száma; 6. (Ebből 5 mű ma élő romániai magyar költőtől való.) Érdekességként még ideírnók a kiadó „siker-könyveit”. Méliusz József: Város a ködben c. monarchiaregényét, és a teljesebb Dsida-kép kialakítását szorgalmazó Műfordítások c. kötetet a kritika is meglepetésszámba menő újdonságként üdvözölte. Itt említhetnők meg a nagy port kavart Kismonográfia-sorozat 1969-es köteteit, Izsák József esszéjét Tamási Áronról és Szilágyi Domokos Kortársunk Arany János c. művét. A romániai magyar nyelvű könyvkiadás 1970-nel kezdődően új szakaszához érkezett. Az Irodalmi Könyvkiadó és az Ifjúsági Könyvkiadó megszűnt, és a helyébe lépett két nemzetiségi könyvkiadóra — a bukaresti Kriterionra és a kolozsvári Dáciára — hárul az a feladat, hogy a más nemzetiségek nyelvén kiadott művek mellett a magyar nyelvű könyveket is gondozza. A KISZ Központi Bizottságának hetilapja ,a Bukarestben megjelenő IFJÚMUNKÁS, havonta egy alkalommal négy oldalas irodalmi-művészeti mellékletet ad ki, s ezen kívül is minden számban többkevesebb teret szentel egy-egy irodalmi mű, kritikai méltatás vagy valamilyen képzőművészeti anyag közlésére. Az utóbbi hónapokban jól összeválogatott — egy téma köré csoportosított szépirodalmi részlettel, jegyzettel, kritikai anyaggal — közleményekkel jelentkezett a szerkesztőség. (Hogyan írunk ketten?, A groteszk, Fekete Orfeusz.) Az 1970. aug. 6-i (32. sz.) számban Mit engedhet meg magának az iró? címmel a riporter az egyik legtehetségesebb romániai magyar íróval, Páskándi Gézával történt beszélgetését közli, abból az alkalomból, hogy a közeljövőben fog megjelenni Páskándinak Az eb olykor emeli a lábát című drámakötete. A nálunk is jól ismert író Dávid Ferencről szóló történelmi drámáját a KORUNK 1970. U. száma közölte. A Vendégség c. mű főszereplője az az erdélyi szász származású, tudós papnak és tanárnak, is kiváló ember, aki mindvégig a haladás híve és az újítás szorgalmazója volt, mire is 1579-ben elfogták és Déva várbörtönébe hurcoltatván elpusztult. Dávid Ferenc személyéről és éppen ennek az alaknak a sokkal látványosabb történelmi hősök közül való kiválasztásáról az író így vélekedik:„Elsősorban a magyar drámairodalmon nevelkedtem, és volt alkalmam megfigyelni, hogy elődeim vagy klasszikus kortársaim valahányszor történelmi hőst írtak, vagy írnak meg, mindig a történelmi cselekvésből,a látványos történelmiségből merítenek. Az az érzésem, hogy figyelmen kívül hagyták a belső történelem, az emberi tudatban zajló történelem nagy alakjait, akik pedig megmintázásra várnak. Németh László volt az egyedüli, aki fölfedezte Széchenyit és Bolyait a belső történelem számára — nemzeti drámáról van szó. Vagyis fölfedezte a tudat és öntudat síkján lejátszódó emberi drámákat. A magyar drámairodalomban Németh László megjelenéséig a következő képlet állt elő: az igazi irodalom szintjén ábrázolt Bánk bánok és Dózsák mellett kizárólag az Ocskay brigadérosok domináltak. Dávid Ferenc számomra egyike volt azoknak a lehetőségeknek, amelyekkel a külső, látványos, és a belső, lényegi történelemábrázolást egyensúlyba hozhatom. Tervemben áll még írni például Könyves Kálmánról.. A riporter kérdésére — hogy ti. fogalmazza meg az író a drámaírás közben szerzett tapasztalatait — Páskándi az alábbiakkal fejezi be a beszélgetést: .......Minden drámának létjogosultsága van, az epikusnak, az abszurdnak, a realistának stb. Ellenben egyetlen fényűzést nem engedhet meg magának az író,éspedig hogy valamilyen kapcsolópontot ne keressen, és ne találjon valamilyen közönség felé. Húzd alá a valamilyent...” És hogy ez a kapocs — éppen a Vendégség című Páskándi mű erre a legpregnánsabb példa — író és néző között létrejött, és azóta is nem egy termékeny vitának az alapjául szolgál, mi sem bizonyítja jobban, mint a Mi a véleménye Páskándi darabjáról? (1970. aug. 27., 35. szám, IM 70/8-as melléklet) c. körinterjú. A megkérdezett olvasó, irodalomtörténész, történész, színházi rendező folyóiratszerkesztő és végül az író véleménye közül Jancsó Elemér egyetemi tanár, Szigeti József egyetemi tanár, és Balogh Edgár, a Korunk helyettes főszerkesztője véleményénél időzünk hosszabban. Jancsó professzor a Vendégség c. drámát örömmel üdvözli, és a következőket mondja: „Örvendetes jelenségnek tartom, hogy a történelmi drámák végre megjelentek a hazai magyar színpadokon. A két világháború között több kiváló történelmi dráma született, gondolom elég, ha csak Kós Károly Budai Nagy Antalát említem. Tehát egy hazai hagyományról van szó, ami nemcsak 50 évre, hanem a kolozsvári színház 180 évére tekinthet vissza. Gondolok a Bánk bánra is, melynek megírásában Erdélynek szerepe volt. Természetesen a történelmi drámák társadalmi drámák is. A mához is szólnak a történelem ürügyén. Páskándi darabja sem kivétel. Ezt nem tartom hibának. Természetesen úgy kell a mához szólni, hogy a történelmi hűség elve ellen ne történjen komoly vétség. — Páskándi darabjának 6 Forrós 81
