Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Bata Imre: Ágh István költészete

;úl van dolga. Visszatérni a magasságból és mélységből földszintesre, visszatérni az jmberi arányokhoz. S így szembenézni a meglátott idővel is. De nem visszatérni a írai realizmus körére, ahol eleve adott világképre lehetett vonatkozni és vonatkozatni. Elmúlt a héroszi pillanat? A költő legyen újra esendő ember, s innen indulva változzék költővé.

Amit már-már elhagyott, Ághnak is onnan kell ismét elindulnia. Új évet köszöntő /ersében olvassuk, hogy huszonnyolcadik éve elején éppúgy esik a hó, olvad és fú i szél, „akár a régi hó, a régi víz, a régi szél”. Hiába rendült meg hát alapjaiban élete, i természet ugyanazzal az egykedvűséggel ismétlődik, mint rég. Csak az ember van szétesőben. Csak ő változik, kopik. Erről a változásról van szó a továbbiakban:

itt járt az éjszaka emléketek, toporgott, s elveszett előletek, most kezét nézi a hideg vason, övé a kéz, övé a láb, övé a fej,

ő billegett a kék gyerekcipőben, az ő kobakját csiklandozták a szalmás kiskabátok, ő az istentelen mákszem a piros minisztránsruhában, tenyere színültig virág bársonyával,

és így tovább, ami azt teszi, hogy már nem a természet ismétlődésében, nem is a lírai hős jelenében vagyunk, az emlékezet rétegei elevenülnek meg, s ebben a rétege- zettségben ölt alakot a vers indulatmenete. A félelem-fájdalom mardosó nyomorúságában felidézett gyerekkor talán átlendít a jelen holtpontján. Magának a változásnak a szelleme segíti azt, aki a változást szenvedi:

végül is ő lesz látható belőlem, a lombhullató fákat örökzöldre bűvölő

akit a kínok vágtak, összegyűrtek, ének mögött a veszendő ember arca.

S e veszendő ember tér vissza az Elégia a hegyi házból záró akkordjaiban is:

öltözők, mint aki valakire vár, amikor előttem megáll,

ne lásson elhagyatottnak engemet, s megszólal a fejem fölött.

S ahogy az ének mögött a veszendő ember arca felsejlik, emitt pedig az előtte megálló a feje fölött megszólal, varázs nyoma a versen, ettől kap szárnyat, emelkedik föl, és magasan libeg, a veszendő és megszólaló a vers közegében lett életre keltve, a legszemélyesebb élmény nem kivallottságában, csak nyomaiban, élét vesztve, tompítva és visszafogottan szülte a végsőt és a megszólalót, s mindkettő bár ugyanabból az anyagból kelt életre, mégis más, emelkedettebb régióból való: az én különös átváltozása, másik, aki messziről néz, felülről szól hozzánk. Mintha látná magát valaki.

A Fölriasztott reggelem is. — Az ágyon az éjszaka nyoma. „Vásznaim csomóba gyűrtem hasam alatt,” s nyugtalan alvás emléke, „.. .önmagam idegen mása” —jelenti ki a költő, s máris látjuk:

fölfújódott függönyök úsznak a huzatban, fölkelek közéjük, járok szakadatlan a rendetlenség árnyas ligetében.

Valóságelemekből áll össze a másik világ, az is valóság, de belső, a lélek dúltságában átrendezett realitás.

S e megkettőzött világ az őszinteség diadalma. A költő megszabadult a szentimentá59