Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Bata Imre: Ágh István költészete

listól. A boldogtalan szerelem élményének kiéneklése helyett állapotrajzot ád. Ne beszél magáról, elénk áll, s azt mondja, ez vagyok, ilyennek lássatok. Nem siklik a az önsajnálkozás vonzó lejtőjén, hanem beavat nyomorúságos éjszakáiba, magány< nyűglődésébe. Ez az ő őszintesége, s még azt is megengedi, vegyük észre, gyógyulób: van. Mert amibe az ember nem hal bele, amit kibírt, azon már túl is van. Csak tehete lensége nagyobb a kínjánál.

A széthullás rajza a tárgyi részletek önállósítását vonja maga után. De hogy mily« ökonómia rejlik az ilyen tárgyiasításban, az Elvesző lépted után megmutatja. Háro strófa, két tétel. Az első szerint minden múlandó. Ha eltávozik a kedves, egy idő utí — mintha sose láttuk volna. Dehát anyánk is, ha sokáig távolra szakadtán élünk tői mintha nem is ő szült volna minket. Az üres asztal mellől is eltántorgunk „kézfogásol ból kioldódva”. S már-már el is altatja gyanakvó várakozásunkat ez az elégikus med táció, mire hirtelen éles kép tör ránk:

szememre lábdobogásos mennyezet feketül, inkább mennék egy istállóba.

S ledobbanunk. Megdermeszt a kép. A lábdobogásos mennyezet a maga nyer: naturális mivoltában, ahogy alatta az aludni nem tudó kínlódik. De valahogy még nyugvásra lelünk. Az a lábdobogás a gyerekkori istállók melegét is tudatunkba lopjz pallókon dobognak így a lovak, azért, hogy „inkább mennék egy istállóba!” A tűr éden suhant át a versen. De a lovakkal a halálsejtelem is besugárzik a képbe. Borzor gunk, de ismét melegünk támad. A jézusi születéskörülmény volna jó: Barmok köz az istállóban. S mindezt két sorba fogott kontrasztban. A művészi tömörség, e hallal lan gazdaságosság állított meg bennünket az imént.

Ami az egész verset jellemzi. — A második strófának pontosan a felénél ér vége az első tétel, tehát az egész vers derekán. Itt zárul a csupa feltételes megállapítássoi Eddig minden csak volna, csak mintha, csak hiába. Az élet ilyen. S a vers eddigi sugalm a tehetetlenségre kárhoztatna minket. Még a második tétel kezdetének látszata is

hát fölkelek, felöltözöm, ahol keresztté lett karom,

itthagyom e lassú haldoklással altató ágyat, csákány a lábam, el ne szálljak.

S megint: „hát felkelek”, s még mindig a sorvasztó szomorúság és lehulláskényszer holott észrevétlen már emelkedőben vagyunk. Hisz közben felkelt, aki az imén ágyban kínlódott, nem halljuk már a lábdobogást. Haját lobogtatja. Csakis a szél les: az, tehát kikerültünk a mennyezet alól, a csillagos ég már felettünk. Valóban. „.. .vala kit szólítok telefonon, | legalább hangommal háljon,” és

vénséges kezekből virágot veszek, s eltűnök, mintha köveket

szálanként hajítom ablakotokba, dobáltam volna.

Rendkívüli átlényegítő erő képezi itt a verset, hallatlan tömörség az eredmény A virágdobáló keserűségében is ott vibrál a kődobálás képzete, ráadásul a virágdobálá; és eltűnés egymáshoz rendelésében a reménytelenség is megrebben mégegyszer, a: első tételre visszautaló feltételesség, konkrétan a mintha kötőszóval is. Szimmetriku: építmény a vers, szimmetriatengelye körül fordul szemlélődő kínlódásból akcióba s ezáltal a vers teljesíti rendeltetését: Önmegváltás anélkül, hogy erről egyetlen szc is esett volna.

így jutunk el a rézerdőbe. S a vándor itt már könnyen enged a behelyettesítésnek,

60