Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - SZEMLE - Szalay Károly: Bulgakov színháza
illeti, világszerte egyfajta érelmeszesedés uralkodik”, saját tapasztalataira hivatkozva mondja: „Épp a Bach- és Palestrina-stílus alkalmas arra — mindkettő a maga zárt, kikristályosodott jellegével —, hogy ne egy stílust, hanem egy teljesen tiszta technikát sajátítsunk el tanulmányozásuk által. „Ez a klasszikus iskolázottság, valamint a történelmi analógiákra való sokrétű hivatkozás ad hiteit Ligeti érvelésének éppúgy, mint Farkas Ferencének, akinek maga is tanítványa volt.” A beszélgetés értéke, hogy nem zárkózik be a jelenségek kizárólag szakmai szempontok szerinti boncolgatásába, hanem többször is utal a tágabb történelmi-társadalmi összefüggésekre &migakov színháza A világsikert a Mester és Margarita hozta meg számára — elkésetten, a halála után. Ez irányította rá figyelmünket többi művére is. A gyanú hamarosan megfogalmazódott bennünk: ez a főmű, ezt aligha múljafölül más írása. Nem ismerjük ugyan a teljes bulgakovi életművet, de az újabb kiadások, színházi bemutatók igazolják föltevésünket. Drámakötete ugyan nem csalódás, de az értékrendben nem hozott változást: a feledhetetlen mű a Mester és Margarita maradt. Ez azért is érdekes, mert Bulgakov a színház szerelmese volt, élt-halt a színházért. Élete egyik nehéz pillanatában, amikor minden összefogott ellene, végső szorultságában azt kérte, hogy nevezzék ki segédrendezőnek, ha erre nincs mód, statisztának vagy díszletező munkásnak. Ha pedig lehetetlen, járjanak el vele úgy, ahogyan azt szükségesnek tartják. Magyarán: ha nem kerülhet a színházhoz, akkor neki már úgyis mindegy. Azt hiszem, nincs olyan magyar nyelvű Bulgakov utószó, recenzió, kritika, amelyben ezt a kérelmét ne idéznék (sőt szinte már bántó, hogy mindig ugyanazok az idézetek szerepelnek utószóban, kritikában, ha Bulgakovról van szó), mégis szükségesnek érzem megemlíteni, mert nemcsak elkeserítő helyzetéről ad képet, hanem arról a végletes elszántságról is, amivel a színházhoz ragaszkodott. Alig van olyan írása, amiben a színház valamilyen vonatkozásban ne játszana szerepet vagy éppen főszerepet. Egyszerűen ez volt az éltető eleme, egyetlen lehetséges életformája. Dramaturgként dolgozott, ebben a legháládat- lanabb színházi szerepkörben, évtizedeken keresztül állított színre félig sikerült műveket, dramatizált, átírt, kozmetikázott, adaptált. Szellemi szolgai munkát végzett, már-már annyit, hogy saját művei megírására alig maradt ideje. A regényei és a drámái között sok a rokon vonás. És főleg a remekműhöz állnak közel a színművek, sejtetve, hogy Bulgakovban megvolt a lehetőség, hogy egy Mester és Margarita méretű drámai remeket is írjon. Ahogyan legjobb prózái, úgy színművei is a jellegzetesen orosz szatirikus hagyományok jegyében fogantak. A csúcsa, példais. Petrassi szavait idézem: „ . . . mindig szükséges . . . összefüggésbe hozni egy művészeti problémát a mai világ problémáival, a társadalom problémáival. Ellenkező esetben a zenét absztrakt jelenségként fogjuk fel, pedig a zene — hangsúlyozom — egyáltalán nem az.” Azt hiszem, a könyv elolvasása segítséget ad az érdeklődőknek a mai zene bonyolult és sokszor érthetetlennek tűnő jelenségei közötti tájékozódásban, egyszersmind maguknak a műveknek a megismerésére és előítéletek nélküli befogadására buzdít. KÖRBER TIVADAR mutató eszménye ennek a hagyománynak Gogol, akiben valóság és fantasztikum, groteszk és szatíra, gúny és líra, társadalom kritika és lélekrajz, játékosság és keserűség, nevetés és könny ritka együttesben valósult meg. Bulgakovra szinte szóról szóra illenek ezek a jelzők: ő kétségtelenül a huszadik század Gogolja. Nincs színdarabja, amit át ne szőne a szatíra, az irónia, de legalább ennyire a tragikum is. Sokat vitatott, kálváriáit okozó színműveiben is emiatt a főszereplők a fehérek, olyan ellenforradalmárok, akik értékes emberek, sőt rokonszenvesek is, hiszen az író tragikumukat éppen abban látja, hogy emberi értékeik alapján a vörösök közt lenne a helyük. Bukásuk társadalmilag szükségszerű, egyénileg nem, de fájdalmas is, mert erejüket elfecsérelve a forradalommal szemben kell elbukniok, mert a történelmi szükségszerűség erősebb törvény, mint az egyéni érték. A Menekülés tragikomédiája megint az egyén téveszméiben rejlik, a külföldre menekülő fehérek élete céltalanná válik, bukás, züllés, elaljasodás lesz az osztályrészük. Hazátlanok, gyökértelenek, sorsuk megpecsételődik. És azoké is, akik oktalanul, a fehérekkel sodródva kerültek külföldre. Gyilkos szatírája ez a dráma általában az emigrációnak, annak a szituációnak, amiben a kényszer, a talajtvesztettség, a kiszolgáltatottság a legváratlanabb reakciókat válthatja ki az emberből. Gyilkos szatíra és áttételesen vallomás a forradalom mellett. Korántsem arról van szó, hogy Bulgakovot utólag mentegessük, és csak környezetében lássuk az okot, mert ezekért a darabokért vesszőfutás volt az osztályrésze. A kor szelleméből, de Bulgakov minden tekintetben alkalmazkodásra képtelen magatartásából is következett ez. Akkoriban az idő nem érett még meg az ember és a történelem kapcsolatának ilyen összetett, bonyolult, ellentmondásai ellenére azonban mégis egyértelmű föltárására. Bulgakov, mint minden kiemelkedő alkotó, megelőzte korát. Tehetségét azonnal fölismerték, volt sikere is, csak éppen zsenialitását nem értették meg. Moliére-ről szóló tragikomédiája, a Képmuta95
