Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - SZEMLE - Szalay Károly: Bulgakov színháza
tők cselszövése, és a Puskin utolsó napjai parabolák, a forradalmár művészek és a reakciós hatalmak konfliktusaival tengelyükben, s személyes vallomások is kicsit, éppen a meg nem értettség keserű kifakadásai. Moliére és Puskin sorsában van azonos vonás, az igazságért, a haladásért küzdő, a hatalmat támadó alkotó művész meghajszo- lása, bérencekkel való provokálása; mind a kettőt bérgyilkosok veszik körül. És ugyancsak belegázolnak mindkét művész becsületébe is feleségük elcsábításán keresztül. Az önkény, a fékevesztett hatalom szatírája a két színdarab, amelyben a haladást akaró egyén nemcsak fizikailag semmisül meg, hanem családi boldogsága, szerelme, tisztessége is a cselszövény áldozatául esik. Ez az egyénileg tragikus vonás avatja különben a hős bukását tragikus bukássá is egyben, eposzból tragédiát formálva. (Lehetetlen, hogy ne jusson eszünkbe a Bánk bán, a drámákat olvasva!) Az emberiség hőseinek tragikus pusztulásánál azonban az emberiség hitványabbjainak szatirikusán megrajzolt alakjai asszisztálnak. Legyen az a hős felesége vagy barátja, esetleg tanítványa vagy fölka- roltja, akarva-akaratlanul, tudatosan vagy vak eszközként, de egy adott pillanatban szembefordulnak jótevőikkel, a hősökkel, nehezítik és esetleg lehetetlenné is teszik küzdelmüket. A hős és a körülötte tébláboló sok hitvány figura kontrasztja jellemzi ezeket a műveket, könyörtelen, gúnyos rajz, aligha megfellebbezhető ítéletmondás ez az emberiségről. A Drámák utolsó két darabja is párhuzamos egymással. Nemcsak azért, mert fantasztikus álomképek sorozata, mert ugyanaz a találmány, az időgép szerepel bennük, sőt a szereplők is nagyjából ugyanazok, hanem azért is, mert célja mind a kettőnek ugyanaz: fantasztikus álmodozásokban, múltba-jövőbe száguldozásokban a jelen szatíráját megteremteni. Bulgakov a húszas-harmincas évek kispolgárait, korlátolt hivatalnokait, a forradalmi szellemből mechanisztikus szabálykódexet fabrikáló álforradalmárokat teszi nevetségessé elsősorban. A nyárspolgáriság gyilkos szatírái ezek a komédiák, s játékosok, könnyedek, parcdisztikusak. Elragadó stílushumor, sziporkázóan szellemes párbeszédek, amelyekben a komikumot az anakronizmus és a képtelenül groteszk szituációk szolgáltatják. Talán ezekben érvényesül legjobban Bulgakov színpadi játékos kedve. A hat színdarabot végigolvasva talán megsejthetünk valamit a Mester és Margarita utolérhetetlen nagyszerűségének az okából, abból, hogy miért ez a regény a drámaíró Bulgakov főműve. Azt hiszem: azért, mert ami drámáit és vígjátékait jellemzi, de külön-külön egy-egy műben, az összefogva, mintegy összegezve sűrűsödik a regényben. Azok a filozófiai kérdések, melyek Bulgakovot színdarabjaiban foglalkoztatták, mind benne vannak a regényben, nemkülönben formai, stiláris, mesterségbeli bravúrjai is. A lírától a szatíráig és könnyed játékosságig. Minden színpadi tevékenysége, gondolata, érzése, játékai és látomásai, amiket kipróbált a színház deszkáin, belekerültek a regénybe, de letisztultabban, ki- forrottabban. Az egyes művek között összefüggések fedezhetők fel, amik következetes magatartást, elszánt koncepciót jeleznek, s mindenekelőtt páratlan művészi karaktert. A színművek nem emelték meg Bulgakovról alkotott képünk minőségi szintjét, mégsem okoztak csalódást, mert ezekre az összefüggésekre fényt vetettek. Csak annyi történt, hogy hamarább ismertük meg a főművet, az életpálya csúcsát, és csak később völgyeit, lankáit. A tájkép azonban így válik elevenné, mozgalmassá, teljessé. SZALAY KÁROLY 96
