Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Bárdos Pál: Négyszáz forint
hogy megszülethessenek a csúcsok, bár gyakran vitatni lehetne azt is, hogy ezek a nagy lélekzetű és igényű versek jelentik-e a költő igazi csúcsát. Hiszen egy-egy fölvillanó mondat, szokatlan jelző, néhány soros remek gyakran jobban megragad bennünket. Pákolitz kötete bővelkedik ilyen rövi- debb, kiemelkedő alkotásokban. Régebbi köteteiben sok volt még a tétovaság, hogy mit akarjon, mit merjen, mire hivatott egy költő, akit a szegénység küldött, s úgy érzi, nem került az élet nagy sodrásába. S ez talán érhető. Pákolitznak tehát szüksége volt arra, hogy számot vessen, s ezáltal mintegy leszámoljon régi önmagával. Ez az önmaga-tisztázási kényszer szülte az Évgyűrűk-et, ezt a megkapóan őszinte verses önéletrajzot, formában, tartalomban egyaránt fegyelmezett önvallomást. Úgy érezzük olvasásakor, mintha maga a költő is izgatottan várná, mire bukkan, mig nyomon kíséri a szegény harangozó naív, de éles eszű fiacskájának félénk próbálkozásait, félszeg sikereit. S mi minden belefér egy ilyen költői visszaemlékezésbe! Édesanyjának úgy állít benne örökszép emléket, hogy az nekünk is feledhetetlen marad. A belső azonosulás megjelenítésének szebb példáját aligha találhatnánk e három sornál: „s bár újra oktat új tapasztalás, halálomig szívemben őgyeleg az égszínkék szemű riadt kisgyerek.” Pedig, hogy milyen sok ez az „új tapasztalás”, arról a kötet utolsó két fejezete, a Szigorlat és a Nyugtalan bőven tájékoztat. Nehéz is lenne őket különválasztani. Régi és új félelmek keverednek bennük valami megható, megnevezhetetlen, mert reménytelen reménykedéssel, bizakodással és türelmetlen tettre sürgetéssel, csakazértises helytállás megingathatatlanságával. Közülük nem egy látnoki megfogalmazása az emberi sors szörnyű fájdalmának, s mégis százszor, ezerszer megszenvedett szépségének, s a győzni tudás mindent megszépítő vágyának. Talán a Péter és Az egri várban című verseiben összpontosul ez a legszebben. Ezekben a versekben oldódott fel igazán Pákolitz szorongó önmagakeresése, s vált költészete átfogóbbá, mélyebbé, tisztábbá. SERES JÓZSEF Bárdos Pál: Négyszáz foriwif Az író pályájának külső útja szerencsésebben alakult, mint kortársai többségéé. Bárdos harmincöt éves, és ötödik kötetét kínálja az olvasónak. Más, mint pl. a hasonló korú Császár István, most mutatkozik csak be. Ám érzésünk szerint kár volt sietni ennek a gyűjteménynek a megjelentetésével. Igazán jó, emlékezetes, maradandónak látszó munkát, amellyel továbbépíthette volna életművét, és gazdagíthatta volna irodalmunkat, nem találtunk benne. A legtöbb elbeszélés alig haladja meg a könnyű kézzel írt és felületen mozgó tárcairodalom szokásos színvonalát. Ahol ironikus, szatirikus módszerrel kísérletezik, ott az ötlet gyorsan a legkézenfekvőbb, a legkonvencionálisabb tanulság kimondásához fut el. S az ötletek nem fölöttébb kitűnőek, eredetiek, meglepőek (a „Fagypont alatt”-é és a „Dr. Fux találmányá”-é a leghasználhatóbb), és kidolgozásuk, általánosításuk felszínes, közhelyes, nem elég mély. „Az ajtó” c. jelenetben a fiú szülei gáncsoskodásai ellenére is kinyitja gyerekes buzgalommal a befalazott ajtót, hogy kimondhassa a nagy közhelytanulságot: „Kinyitottam. Most már tudom, nincs mögötte semmi. Hát aztán? A semmivel is meg kell tanulnom szembenézni”. Korábban a szülőkkel való vita sem volt magasabb rendű. Aztán így következnek sorra a konvencionális szituációk, közhelyes gondolatok. Nehéz szatírát nem írni, tartja a mondás; de meg- toldhatjuk: nehéz szatírát is írni, különösen jó szatírát. A legelfogadhatóbb írások azok, amelyekben Bárdos múltját, személyes és nemzedéke élményeit dolgozza fel („Mint a pára. . .”, „Fidi”). Azonban maradéktalanul ezek sem tudják meggyőzni az olvasót. Sok ilyent olvastunk már, és bizony, színvonalasabban, hitelesebben, szuggesztívebben megírva. Nem tudott az író saját arcú világot alkotni. A mellette kezdőknek számító kortársai többet és fontosabbat tudtak mondani, esetleg egyetlen kötettel is. írói hangja korrekt, de nem jellegzetes, inkább átlagos. Nem bicsaklik feltűnően, nem hamis, de nem is összetéveszthetetlen, nem hasonlíthatatlanul csak az övé. Stílusának vonzalma az egyszerűségre néha már olyan fokú, hogy banalitásokkal is beéri. Talán a nyelvi szegényesség az oka, hogy nem tud élő, öntörvényű alakokat teremteni. Ézért az a parcella, melyet kihasított magának a mindenség- ből, eléggé szűkkörű. S ebben a körülhatárolt anyagban sem ásott mélyre, az egyedit még nem tágította az általánosig. Amit ez a kötet nyújtani képes, az emberi és művészi tartalmában egyaránt kevés. Gyors indulásával szerzett előnye csak látszólagos, csupán statisztikai, bibliográfiai jellegű, és nem minőségi. Minden ezután dől majd el. Alkalmasint nagyobb gondolati igényességgel, és saját élményeinek merészebb, következetesebb kiaknázásával léphet csak előre művészi birodalma kiépítésének útján. SIMON ZOÁRD 91
