Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - SZEMLE - Bata Imre: Veres Péter: Szárszó

pant élettapasztalatát és tudásszomját a gondolkodás révén egymásra szabadította. Amit tudott, az tanulni hajtotta, tudása viszont tapasztalatát gerjeszti a gondolkodás kohójában. így van ez a Szárszó írása idején is. Az egykori állapot és sorsa nemcsak önmagáért elevenül meg, most is érlelődőben van.

A hajdani életforma tenyészeti szintje tapasztalat volt, a társadalmi törvény pedig tudás. S ami hajdan politikai magatartás két pillére, most történetbölcseleti fölismerés. Az élet ama hajdani állapota — a tenyészet — társadalmi törvényként ismerszik föl a Szárszóban, s ez a történeti szemléletnek olyan szociológiai változatát villantja föl, amit haszonnal alkalmazhat a történetírás is. S az egész azért van, hogy az önismeret fényében megvilágosodjék, hogyan lett és mivé, amit Veres Péter-jelenségként érzékelünk ma is. A Szárszó műformaként: bravúros kompozíció, életrajzként pedig történelmi kvintesszencia.

Noha egyáltalán nem vet hangsúlyt Veres Péter se a személyiségalakulás szervességére, se pedig élet és történelem összhangjára. Mindez anyagszerú'en és evidenciaképp adódik. A nem is lehetett másként természetességével. Különösen a pálya emelkedése tűnik föl észrevétlennek.

Hogyan lesz helyi baloldali politikus parasztból országos szellem és író, mint gyűjti föl az életút azt az erkölcsi tőkét, amely őt a Hortobágy mellékéről a magyar szellem magasságaiba emeli, a Földmívelő Egylet és újvárosi szekták köréről a szárszói konferencia előadói asztalához milyen út vezet, minderről közvetlenül nincs szó a szellemi önéletrajzban. Inkább azt mérlegeli, politikus akart vajon lenni vagy író. Sose vitte politikus becsvágy, mindig nagyra nézte az irodalmat. Elébb mégis a politikusi szerep kínálkozott. Mire azonban országos szerepre érhetett volna, bezárult a politikai érvényesülés útja. Ezért lett volna író? A lehetőség így adta magát, igaz, de erre érett az ember is. Amennyiben az eredeti politikai elképzelése módosult. Ez is a helyzet fölismerése volt. Forradalom kell, de ha nem úgy alakul a helyzet, a forradalomra kell fölkészülni. Vezetőréteget alakítani, ahol nincs ilyen. Igen, őt a forradalmi cselekvés, a fölkészülés kínálkozik, az irodalom útján ajánlkozik.

íróvá lenni az újvárosi alsó sorról. Nem irodalmi műveltséggel, csak élettapasztalattal és történetiszociológiai tájékozódás nyomán. Miközben egyre nyilvánvalóbb, bár sorrendileg első a forradalmi indulat lökte föl a mélyből, de mire fölért, nem a forradalmi cselekvés volna, erre alkalom nem kínálkozik. Nemzetté tenni a forradalomra szoruló népet, ez lesz a feladat. Népfrontos elgondolás mozdítja immár, miközben kinyílik a távlat is, és tágul irodalommal, néprajzzal és rengeteg szemponttal. A nemzet alól érkezve most kezd nemzetben gondolkodni. A nemzetfogalom üres zsákját alkalmas anyaggal föltölteni. Készülni, ahogy lehet.

Most találkozik a társakkal is. A Válasz és a Kelet Népe körén tudatosítja íróságát. A szociográfia lesz a műfaj, ahol közvetetten politizálhat, föltámadt írói ambícióinak élhet, de mindig az alsó sori elkötelezettség jegyében. Útban Szárszó felé. Ezért a szellemi önéletrajz egyben a harmincas évek társadalmi-szellemi folyamatainak az értelmezése is. Ugyanazok a kérdések, amelyek újvárosi horizonttal egyszer már szociológiai-történeti értelmezésben politikát diktáltak: forradalom kell, volt a koncepció, országossá tágult láthatárral, új történeti-politikai szituációban a népfronteszme jegyében a népben- nemzetben gondolkodásra nevelés irodalmi formáit kínálták föl neki, aki most is megmaradt eredeti életformájában, eredeti világa napi gondja közt.

Az út világos. A forradalmi helyzet sodrából fölbukkanó az irodalom partjára vetődik. Itt azonban már nem politikai helyzetben találja magát. A népi irodalom nem volt politikai alakulat, de nem volt csak irodalmi képződmény sem. A politika párt, a politika cselekvésre kész szervezettség vezérrel vagy vezetőkkel. Az irodalom más közösség. Az írók közt is akad, aki szereti, ha vezérnek nézik, de az irodalmi vezér más. Inkább híveket és tisztelőket kíván. A népi irodalomnak nem volt ilyen kiemelkedő egyénisége, s nem volt állandó folyóirata sem. A népi író a társak közt is magányos maradhat. Amiben van jó is. Ki-ki megél a maga körén. Maradt Veres Péter is. De volt, amiben megegyezett a népi írók raja. Mind ugyanannak a népnek — a magyarnak és zömében a parasztságnak — akart vezető szellemiséget és értelmiséget képezni, nevelni, amelyiknek jövőjét ugyan másként képzelték, de e jövőhöz közelebb lépni nem igen tudtak. Ilyen terveik nem voltak, aki a jövőre tekintett, a maga elképzelése szerint tehette.

Mindaz, ami a népi irodalomban jövőelképzelés és terv volt, csak a történelem megsűrűdése idején, csak Szárszón lobbant föl, tolult az ajkakra. Szárszó ilyen értelemben gyűjtőlencse, Veres Péter szellemi önéletrajzának, szellemi arca kibontakozásának a határpontja, s ebben az értelemben szimbólum is. Szárszó megvallatta az embereket a jövőt illetően. Szárszón ki-ki azt mondta, amit a jövendőre nézve gondolt, de amit gondolt, azt évtizedes meditáció nyomán fejezte ki. Szárszó morális tett volt minden tekintetben. Aki Szárszóra ment. kockáztatott, aki Szárszón beszélt — életútját összegezte. Szárszó lett a befejező aktusa annak a mozgalomnak, amelynek sajátos jellegét akkor sem értették, akiknek érteniök kellett volna, s azóta is Veres Péter ítél a legtisztábban róla és felőle.

Amit Veres Péter Szárszón elmondott, az lett a mostani önéletrajz beszegő fejezete. S hogy lehetett, az vall leginkább Veres Péter szellemi kibontakozásának, fejlődésének a szervességéről. Amit ott elmondott, utóbb is vállalhatta. Nem később, Szárszón dőlt el, politikus vagy író Veres Péter. Beszéde nem a politikus programja volt, hanem az író szolgálatvállalása. A jövőre nézve. Szolgálni a népet, előbb az elnyomottakat, csak azután a sértetteket. A sorrendet most is úgy tudta, mint már eredendő87