Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - SZEMLE - Bata Imre: Veres Péter: Szárszó
Most pedig, visszatérve a könyvhöz, felmerül a kérdés: Itt találom meg, tulajdonképpen mégiscsak periférikus, szubjektív hevületű kitérőkben a Város és vidéke legtanulságosabb részeit? Úgy látszik, itt. Nem azt a hatalmas anyagot kívánom lebecsülni ezzel, aminek e kitérők nagyszerűen kapcsolt kiegészítői. Annál kevésbé, mert Erdei könyve a Magyarország felfedezése sorozat két előbb megjelent, és — amennyire tudom — legtöbb várható köteténél sokkal több egzakt társadalomstatisztikát és szociológiai elemzést ad. Mégis, a könyv e törzsanyaga nem szolgál olyan elementáris erejű információkkal és eligazítással, mint reméltem. így nő meg a kevésbé egzakt — de talán a sajátos magyar szociográfiák vonalába jobban illő — „kitérők” súlya. Annak pedig, hogy ez a tartalmas, gazdag törzsanyag értékei és bősége ellenére a felszikrázó „kitérők” hátterévé szürkül néhol, két okát látom. Az egyik, hogy Erdei kissé túlméretezte azt, amit az urbanisztikai és a közigazgatási folyamatokról, változásokról mond, s eközben, ha említtetnek is, kissé háttérben maradnak olyan tényezők, amelyek pedig a gazdasági-társadalmi összképnek nem kevésbé lényeges részei. Máshol, talán azért, mert éppen ő igazán jól ismert bizonyos vitákat, bizonyos döntések hátterét, néhol megelégszik „egyes nehézségek” általános említésével, melyeket még le kell küzdeni, de hogy szerinte hogyan, arról nem szól. Itt, ebben — ezt őszintén jelezni kell — terhére volt, hogy mégsem csak tudós vagy publicista, hanem továbbra is felelős államférfi a könyv írása idején, akinek a szavát — „lent” is, és „fent” is — másként hallgatják, értelmezik. A másik ok az, hogy bár a könyv hatalmas anyagának a részek és fejezetek világos szerkezetet adnak, maga a megformálás és megfogalmazás olykor alaktalan. A bevezetés, a befejezés, egy sor kitűnő részlet stílusa nagyszerű. Közbül azonban sem rövidebben, sem simábban, kifejezőbben nem volt ideje írni. A kiadó pedig — hamis tiszteletből talán — nem ajánlotta fel az ilyenkor pedig természetes segítséget a teljesen késszé csiszoláshoz. Sajnos, még arra is figyelmeztetni kell a rangos kiállítás láttán ilyesmire nyilván nem gyanakvó olvasót, hogy nem egy helyen nyilvánvaló gépírási vagy nyomdai hibák veszik értelmét a mondatoknak, önmagukban ép, de „végtelen — védtelen” módra elvétett szavakkal. Erre pedig — különösen e könyv esetében — nemcsak a szerző gondja volt vigyázni. S ha az ő figyelme túl sok felé oszlott — talán már végzetes betegségére is —, több segítséget kellett volna kapnia. (Itt említem még, hogy a képanyag kiábrándítóan rossz; a kitűnő urbanisztikai mondanivalóhoz úgy-ahogy kapcsolódik ugyan, de az egyes felvételek vagy csak a jobb amatőrszintet érik el, vagy még azt sem. Holott e műhöz vagy ihletett, önállóan is rangos fotók, vagy a települések szerkezetét a leg- joűban feltáró légifelvételek illettek volna. Utóbbit túlzás kívánni? Tucatszám választhatóak ilyenek egy nemrég megjelent, reprezentatív, enciklopédikus kötetből, amelynek a címe Hazánk, Magyar- ország, a főszerkesztője Erdei Ferenc volt.) A Város és vidéke Szegeden és környékén minden — nem a végzettség, hanem az érdeklődés szintje szerint vett — értelmiséginek és főként minden politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális vezetőnek nem is olvasmányul, hanem állandó munkatársul kínálkozik. De számos tanulsága, figyelmeztetése, továbbgondolásra vagy vitára serkentő észrevétele minden más országrészben is hasznos lehet, főként ha minél többször kiprovokálja a kérdést: „Nálunk hogy is van ez?” Azzal fejezném be, hogy Erdei Ferenc könyvének egyes részei máris elavultak. Elavultak úgy, ahogyan minden ilyen mű attól a pillanattól avul, ahogy végére odaírták a pontot. Helyesebben: a jelen idejű tudósítás részenként történeti adalékká válik. Azt az egyszerre politikai-szervezeti és köziközigazgatási-irányítási egyszerűsítést például, amit a járási tanácsoknak a megyei tanácsok járási hivatalaivá alakítása jelentett a közelmúltban, Erdei még csak jelezte, mint egyik lehetséges módját túl bonyolult „transzmissziós rendszerünk" korszerűsítésének. Ugyanakkor ő, aki — belügyminiszter is volt! — majdhogynem túlbecsülte a közigazgatás szerepét, azt viszont, mint közgazda, tudta és nyomatékosan jelezte, hogy gazdasági megalapozás nélkül a decentralizált területi igazgatás erőtlen marad. Most, a gazdasági reform továbbfejlődése, az út területfejlesztési koncepciók jegyében a vállalatok már jobban kötődnek ahhoz a területhez, ahol működnek — ez ismét egy momentum, amiben a könyvben foglalt helyzetkép már nem mindenben érvényes. A szociográfiának azonban az ilyen „elavulás” nem kára, értékcsökkentője, hanem diadala; szerepének, alkotója tevékenységének fő igazolása. LÁZÁR ISTVÁN Veres Péter: Szárszó Mivel lehet azt a szervességet, organikus jelleget kifejezni, amely Veres Péter útjának, szellemi kibontakozásának bizonyosan lényegi sajátsága? Nyilvánvalóan szerkezettel. A Szárszó, Veres Péter harmadik és posztumusz önéletrajzi könyve éppen szerkezete által remekmű. S ezt nem pusztán írásökonómiájára, jó tagolására értjük, sokkal inkább arra a belső megszerkesztésre, amely akár két mondata közt is fölismerhető. A Számadás a tények, dolgok könyve; krónikája a voltnak. De a Szárszó a hogyan lett? és mivé lett? kérdéseire válaszol a tények, dolgok csoportosításával. Sokkal inkább a 85
