Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - SZEMLE - Lázár István: Erdei Ferenc: Város és vidéke

A szövetkezetesítés, az iparfejlesztés, a településhálózat átalakítása és az egyes települések belső fejlődése, az emberi kapcsolatok stb. mind-mind merevebb (!), bonyolultabb^), objektívebb(f) társadalmi-gazdasági törvényeknek engedelmeskedtek. És bárha már sok illúziót elvetettünk, sok hibánkból tanultunk; bárha ma sok tekintetben tudományosabban és türelmesebben tervezünk, illetve prognosztizálunk — a várható fejlődés is bőven tartogat majd korrekciókat, meglepetéseket.

Nézzük most kissé részletesebben, hogy mik azok az ismétlődő kérdések, amelyeket trdei — szerkezetileg egy megalapozó és a régió öt városának, alrégiójának megfelelően öt „párhuzamos” részre oszló könyvében — a legtöbb helyszínen megvizsgál. Ezek a kérdések jelzik, hogy miben látja a szegedi régió helyzetének, fejlődésének tö tényezőit.

A mezőgazdasági termelést illetően a korábban kialakult termelésszerkezet és termelési kultúra továbbélését vagy módosulását vizsgálja a szövetkezetekben, a háztáji parcellákon és kertekben, valamint a megmaradt magángazdasagokban; továbbá az iparszerű mezőgazdasági termelésre való áttérést. A termelőszövetkezeteket illetően az objektív és szubjektív körülmények, helyi adottságok figyelembevételét; az érdekeltségi rendszert, különös tekintettel a háztáji és a közös munka konfliktusaira, a „szegény tsz, gazdag tagság” paradoxonra; a helyiek közül választott es az idegenből került vezetők problémáját. Az iparosodást tekintve a sokhelyütt speciális foglalkoztatási gondok megoldását vagy megoldatlanságát; az állami, a szövetkezeti és a tanácsi ipar arányait, különös tekintettel arra, hogy ezek fejlesztési tervei mennyire helyben vagy a telephelytől távoli, annak problémái iránt idegen központokban dőlnek el. Az urbanizációt tekintve a város különböző korú, épület- állagú, hagyományú és lakosságú részeinek viszonyát; a tanyákról mégiscsak beköltözők áramlásának irányát; az egy-egy várost, falut fejlődésre vagy sorvadásra késztető tényezők alakulását; a kisebb és nagyobb települések funkcionális, közigazgatási, kulturális és egyéb mellé- és alárendelódéseit, a közigazgatási és az egyéb funkciók változásait és ellentmondásait. A társadalmi mobilitást tekintve a parasztból munkássá és értelmiségivé válók sorsát, vándorlásuk irányát; a vegyes összetételű családok számának növekedését.

De vissza-visszatérően foglalkozik a nemzedékváltások konfliktusaival éppúgy, mint egy-egy település régi, közelmúltbeli és mai politikai-közéleti vezetésével és vezetőivel; városképekkel és munkás- mozgalmi hagyományokkal; egy város és értelmisége, egy város és művészei, művészete viszonyával stb.

Ez azonban csak leltára a témáknak — annak is hiányos —, és nem értékelése a könyvnek. Ideje az utóbbival is próbálkoznom.

A Város és vidéke enciklopédikusán is gazdag tárháza mindannak, amit Erdei emlékezetében és anyaggyűjtései során felhalmozott szülővidékéről. A szociológus, az agrárközgazda és a politikus életének fél évszázada áll e mű mögött, élményekben, tapasztalatokban, adatokban és reményekben egyaránt.

A könyv több felszíkrázóan remek lapját például annak szenteli, hogy a régi dél-alföldi mezővárosok nem egy piacnak is, népgyűlésnek is alkalmas, tágas főterét milyen kár volt úgy korszerűsíteni, beépítéssel vagy parkosítással úgy tagolni, hogy a tér eredeti funkciói közül többnek már ne feleljen meg; ott ne lehessen többé nemcsak piacot, hanem tömeggyűlést sem tartani.

Nosztalgia-e, hogy valaha is sor kerülhetne még — ha volna hol — olyan forró hangulatú politikai gyűlésekre, amilyeneken az ellenzéki parasztpolitikusok, s később a fényes szelek éveinek párt- vezetői beszéltek? Ezt most ne vitassuk — hiszen Erdeiben a szótértésnek, az emberekkel való kapcsolattartásnak ugyanaz a vágya munkál a terekről elmélkedve, ami elvitte őt ugyané városok Népfront-helyiségeibe és lakodalmaiba, a makói Maros-parti május elsejékre és értelmiségi társaságokba, és aminek a jegyében napilapot is követel a volt mezővárosoknak, mert joggal állítja, hogy igazán eleven közélet napilap nélkül már 20—30 ezres városokban sem képzelhető el. Mindez aligha jutna eszébe annak, aki nem volt ott, testközelben, e vidék fél évszázadának szinte minden változásánál, aki nem a sajátjaként küszködött annak minden gondjával.

De a terek és tömeggyűlések helyett említhetném a képzőművészek Vásárhelyi Iskolájának szentelt fejezetet is, melyben Erdei kétségkívül laikus módon, mégis, vagy éppen ezért hallatlanul izgalmasan birkózik nemcsak az „alföldi” festők, szobrászok, kerámikusok társadalmi helyének meghatározásával, hanem esztétikailag is próbálja elemezni táj és művész, népcsoport és alkotó ábrázolója egy- másrahatásának titkait. Vagy említhetném a Pusztaszerről szóló fejezetet, melyet tőle szokatlan módon riportszerűen indít, hogy azután egyes történelmi hagyományainkkal kialakítandó új, korszerű viszonyt kérjen számon, mert Pusztaszer esetében például a régi, nemesi vagy éppen fajvédő honfoglaláskép nem lehet indoka, hogy az első magyar „országgyűlés” jelentőségét az államalapításban ne becsüljük, hangsúlyozzuk, az emlékhely kultuszával is.

(A pusztaszeri fejezetben felvetettek azóta különben a könyv olvasóin túlgyűrűzve hatnak; érthető módon a Hazafias Népfront lapja, a Magyar Nemzet vállalta az ügy képviseletét. De ha már Erdei Ferenc halála után a döbbenet és a tisztelet egyes indítványait végrendelet-érvényűvé teszi, jó volna észrevenni, hogy nemcsak Pusztaszerrel kapcsolatban hagyott ő ránk olyan tennivalókat, melyeknek megfelelni szava kötelez.)

84