Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - SZEMLE - Lázár István: Erdei Ferenc: Város és vidéke

tam a Kőrösről írott cikkemért sem, s ez utóbbinak a sorsáról sem tudok. Lég/ szíves ezekben a dolgokban intézkedjél. Egyébként én holnap bevonulok kéthónapi büntetésem kitöltésére, de Te azért címemre a honoráriumot elküldheted, s a tudósítást is, hogy mi van a körösi cikkemmel, mert engem majd tájékoztatnak odabenn is. Arról is írj, légy szíves, hogy az egész városkönyvben benne lesz-e a Kőrösről szóló tanulmányom is, s ez mikor jelenik meg.”

Minthogy nem pályaképet írok, hanem csak egy — de az egyik legfontosabb — Erdei-mű recenzióját, röviden csak ennyit: a felszabadulás utáni negyedszázadban Erdei Ferenc életében a szociológiai és po- politikai tevékenység aránya megváltozott. Ám annyira csak, hogy régi tudományához és társadalomvizsgáló szenvedélyéhez mindig közel maradt, a legmagasabb közhivatalaiban is. És amikor nemrég új szakaszt vágyott nyitni életében, ez nem megbánt megtagadása volt közéleti-politikusi szereplésének, hanem csak annak felismeréséből következett, hogy van, amit a mai magyar szociológia őnélküle nem, vagy legalábbis kellően nem old meg. Van terület és mondanivaló —fontos terület, súlyos mondanivaló —, amit nem engedhet át másnak, nem hiúságból, hanem annak józan felismerésével, hogy múltja, tapasztalata és képesítése-adottságai alapján úgy tűnik, megfelelő helyettes nem állítható.

így foglalta hát el 60 éves korában — a hozzá hasonló alkatú emberek számára aligha van nyugdíj- korhatár — az Akadémia főtitkári székét, azzal a szándékkal, hogy közéleti és egyéb működését a legszükségesebbekre szorítva, egyrészt új lendületet igyekszik adni a magyar társadalomkutatásnak, melyet oly sok fórum pártol és végez immár, mégis elég sovány eddig az eredmény; másrészt betakarítja a maga termését: amit ő és csakis ő mondhat el a magyar vidék, a mezőgazdaság, a paraszttársadalom változásairól.

Ez a szándék találkozott a csábító alkalommal: „Fiatalabb író- és tudóstársak összefogtak, hogy újból felfedezzék Magyarországot. . . Ebbe a sorba álltam be én is, az egy emberöltővel korábbi felfedezés terhével a vállamon. S hogy a vállalkozás könyörtelenül komoly legyen, szülőföldemet választottam tesztanyagul: ahol felnőttem, s ahova mindig visszatértem; itt nincs mentségem, hogyha tévedek valamiben, itt kötelességem tudni mindent. .

A szülőföld határát azonban tágra szabta. A Város és vidéke Szegednek és tágabb vonzáskörzetének — amelybe Hódmezővásárhely, Makó, Szentes és Csongrád is beletartozik, szintén körzetestül — vázlatos település- és gazdaságtörténetét és mai állapotrajzát adja.

Erdei Ferenc érdeklődésének és értékelésének középpontjában az 1960—70-es évek fordulóján — amikor az anyaggyűjtést végezte és könyvét írta — egy az emberiség fejlődésében mindinkább új feltételeket teremtő komplex jelenségcsoport két fő összetevője áll: a technikai-ipari forradalom és az urbanizáció. Ezek kibontakozását, előtérbe kerülését követi nyomon a választott területen, amelynek megelőző állapotáról korábban éppen ő szolgált a legérvényesebb helyzetjelentéssel.

A helyszín kiválasztása nemcsak azért szerencsés, mert a szerző régi, megbízható ismeretei és meg nem szakadt helyi kapcsolatai behozhatatlan előnyt adtak. Szeged — s részben vidéke — egy időre, mert a jugoszláv határvidéken fekszik, és mert Rákosi Mátyás személyes ellenszenvet táplált a várossal szemben, megtorpant a fejlődésben, és az ország városai közötti rangsorban is a második helyről az ötödik helyre szorult. Egy évtized óta viszont újra érvényre jutó természetes (földrajzi és közigazgatási) helyzete folytán, kissé talán „kárpótlásul” is, mint összekötő a szomszédos, elég jól prosperáló Vajdaság felé, és főként, mert feltárt szénhidrogén-lelőhelyei, ha nem is szenzációs nagyságrendűek, számunkra és különösen a város számára igen jelentősek, e régió helyzete szinte ugrásszerűen javult.

A technikai-tudományos-ipari forradalom eredményeinek behatolása az ország e csak átmenetileg perifériális vidékére, s ezzel a mezőgazdaság és a parasztság súlyának, arányának csökkenése, valamint az urbanizációs átalakulás egyaránt sebesebbé vált, olyannyira, hogy a réginek és az újnak nem egy elmaradott régiónkban még tempósan tanulmányozható keveredése itt olyan kavargóvá vált, hogy amit a kutató ma elmulaszt felmérni és értelmezni, az netán nemcsak a tudomány számára vész vagy homályosul el, hanem olyan tanulságok levonásától is megfosztja a társadalmi praxist, melyekre pedig nagy szükség volna a továbbfejlődés, a továbbfejlesztés optimalizálásához.

Ha most próbálom kiszűrni, mik voltak azok az alaptényezők, amelyek Erdei Ferenc könyvében a legtöbbször elénk bukkannak, amelyek a szerzőt a leginkább foglalkoztatták, szinte hatalmukban tartották, két ilyent találok. Az egyikről már esett szó: ez az urbanizáció. Erdei egyik fő témája mindig is a településszerkezet volt. Annak vizsgálata, hogy Magyarországon a paraszti és a kézműipari termelés szükségletei hogyan és milyen város- és faluszerkezetet, valamint tanyarendszert alakítottak ki.

S ha most itt újra szót ejtek arról a már szinte unalomig emlegetett tényről, hogy az Alföld mező- gazdaságának egyik fő lakó- és termelőhelyi bázisa, a tanyarendszer sokkal lassabban és másként szá- molódik csak fel, illetve alakul korszerűbbé, mint szerettük volna, mint terveztük a felszabadulás utáni idők „holnapra megforgatjuk az egész világot” mámorában — akkor máris a Város és vidéke második alaptényezőjéhez érkeztünk. Erdei Ferenc élete második felének legdöntőbb élménye — és erről minduntalan számot ad —, hogy mennyi minden történt másként. Hogy a tervek — akár a politikai fogantatásúak, a szubjektivebbek, akár a több-kevesebb tudományos segítséggel elkészítettek — mennyi váratlan módosuláson mentek át. Nyilván elsősorban azért, mert sokáig messze túlbecsültük a bonyolult gazdasági és társadalmi folyamatok közvetlen-aprólékos irányíthatóságát.

6

83