Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Bata Imre: Ágh István költészete

árokba öntött kukoricatuskók . .. | a havas temetőt sűrű juhar s nyírág | berácsozza lilán — reménytelen világ. | A sírokból a méregzöld fűszálak | télen nyáron örökkön kijárnak.” Mintha csak a Kutyakaparó ritmusán siklanánk tova, ugyanazon igézet, hasonló pusztuláslátvány. Ide is meghalni jár a harangszó.

Ágh István lírája ekkor a lírai realizmus jegyében üdvözül. Nem ugyan Petőfi, de bizonyosan Erdélyi József, különösen Sinka skáláján elfér a dallama. Nem okoz gondot neki megférni ily nemes hagyományban. Naiv-öntudatlan érzületének természetes burka a közvetlen őszinteség. Ha pedig a városélmény kívánkozik ki belőle, József

Attilára figyel. .................. , .

Szilanksebek a falon, —

mészpörsenés az ablakon.

Árnyékként száll a nyugalom állványok városára.

1957 Budapestje, s a Medáliák ritmusemléke; éjszakai kép, miként mestere is legszívesebben az éjszakába burkolózott várost idézte, mert így természeti elemet vihetett az ábrázolatba; költészetet abba, amiben oly kevés. De szereti a strófátlan versmenetet, s erre Sinka bátorítja. Hangsúlyt és időmértéket keverni pedig valószínűleg bátyjától tanul.

S ekkor éri a másik sorsbaj. „Az ifjúság és a férfikor határán ért az a megrendülés, amely e kötet — a Rézerdőről beszél — verseinek érzelmét és indulatát adta.” De csak az érzelmét és indulatát, mert a versek alakján jellem és intellektus munkál. „Megértettem az időt.” — Megérteni annyi is, mint észrevenni, fölismerni, különbözni látni. Amíg gyerek volt, amíg a boldog szerelem hullámain ringott, szépen folytak esztendei, észrevétlen tölt napra nap. S akkor elkövetkezett, hogy az öröknek érzett gyerekkori világ darabjaira hullott, az öröknek hitt szerelem széttörött. A létidő nyilatkoztatta ki magát e kettős megrendülésben. Miként Csokonai, Ágh István is meglátta a sápadt időt.

Tiszta lényegében az emberi lét: időbeliség. Születés és halál két végpontja közt feszül az ember életideje, s ívét az evolúció ritmusa rajzolja ki úgy, hogy fel se tűnik. A növekedés, kiteljesedés, lehanyatlás fázisai és észrevétlen átmenetei az egyenletesen folyó életidőben alig tűnnek fel. Életünk ideje és a létidő harmonikus rendjében, mintegy kozmoszban, az ember egyáltalán nem találkozhatik az idővel. Ady hátában is akkor csörtet jó Csönd herceg, amikor élete csupa megrendülés. Ágh István azt tudja meg, „nemcsak kifoszthat, de elveszthet is. Kisodort a szélekre, hogy félelmekben csupaszon tanuljam a ragaszkodást, keressem a boldogságot s világrajövetelem magyarázatát.”

Aki találkozik az idővel, annak előbb oda kell jutnia, ahol egyetlen kérdésnek van csak értelme: Mi végre vagyok? De ha költő ilyet kérdez, a lét és nemlét határán inog az. Az édenvesztés kétszeressége lökte költőnket e határra, ahol életének idejéből látszott létének ideje, ahol látta magát lehullani, s megpillantotta a szakadék mélyén ifjúsága összeroncsolt arcát. Áldott a skizofrénia, ha felismerszik. Termékeny a megrendülés, ha benne törvényt tud látni a megrendült. És Ágh István felismerte az összefüggést két nyomorúsága közt. Az elveszített gyerekkor és az elveszített asszony ugyanannak a létidőnek az alakja, s a temetési szertartást már az ifjúság koporsója felett végzi el a pap.

Nem a paraszti világot kell elsiratni, nem az eltörött gyűrűre kell könnyet hullatni, tehát másként kell verset írni, mint előbb. „Kell az őszinteség önmagunk iránt” — jelenti ki a költő, s ezzel vissza akarja hódítani a költészet egy fontos feltételét, mely korunkban kérdéses vagy tagadott lett. Őszintének lenni annyi, mint teljes bizonyosságban és otthonosságban lenni. Annyi, mint a kifejezésben se külső, se belső tényező

57