Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Szőlő és gyümölcs a Homokhátságon (I.)
„felajánlja” a közösnek, s olyan munka után néz a szövetkezetben vagy azon kívül, ahol a munka és a jövedelem összetalákozása bizonyosabb. Közben a megműveletlen szövetkezeti szőlőterületek egyre szaporodnak. Az ifjabb nemzedék, a család, amelyen ez a hibrid művelési mód alapulna, hogy folyamatosságát megőrizze, egyre kevesebb hajlandóságot mutat a kapára és a háti permetezőre. Megemlitnetnenk a munkaerőhiányt (napszámos mind kevesebb van, és mindig többe kerül), megemlíthetnénk a mezo- gazdasági-fizkai munka általános devalválódását. Amilyen mértékben bevonulnak a termelésbe az emberi gondolkodás vívmányai és produktumai, amennyiben könnyebbé válik általában a munka, olyan mértékben fogynak az esélyeink, hogy a változatlan erőkifejtést igénylő munkaterületeidet, termelési ágazatokat fenntartsuk. Keserű igazság, de szemléletes tény, hogy a technikai fejlődés múltjukra és népgazdasági hasznosságukra való tekintet nélkül halálra ítéli mindazon kultúrákat, amelyek az új vívmányok Detogauas„i a képtelenek. Ez alól a hagyományos szőlő-gyümölcskultúra sem kivétel. Szövetkezeti át-, illetve megszervezése után egy évtizeddel kevesebb remény fűződik jövőjéhez, mint annak előtte. Aki nit~»t kísérelné meg felállítani a Homokhátság nagy múltú kultúrájának horoszkópját, annak az oojeMív tényeken kívül a szakemberek borúlátását is be kellene kalkulálnia számításaiba. Ne csodálkozzunk a borúlátáson: a szőlők is, gazdáik is öregebbek lettek tíz évvel. A nagyüzemi keretekbe vont kisüzemi szőlők devalválódásában az 1960-ban kezdődött nagyszabású, államilag dotált telepítéseknek is szerepe lehet: a figyelem inkább a nagyüzemi szólok es gyümölcsösök felé fordult. Akkor úgy látszott, hogy folyamatos és gyors ütemű rekonstrukcióval Tzou-ig — immár nagyüzemi alapon — újjászületik a Homokhátság szőlő- és gyümölcskultúrája, s a fokozatosan termőre forduló új telepítések pótolni fogják a régi, a lefelé tendáló ültetvények hozamát. Vzoa-uen azonban a rekonstrukció lelassult. Ez visszaállította a gondolkodásbeli status quót: a tekintetűén eltérők a becslések, hogy a régi ültetvények termőben tartása meddig indokolt, ám abban minuend egyetért, hogy egyelőre nem nélkülözhető a hozamuk, és nagy veszteség érné a népgazdasagot, na ez a hozamérték gyorsabb ütemben csökkenne vagy hamarabb kiesne, mint nélkülözneto volna. Ezért tanulmányozni kellene a szőlő- és gyümölcstermesztéssel összefüggő gazdasági és kozgazoosagt kérdéseket. Észrevételek, javaslatok Adataink szerint a magyar szőlő-, bor- és gyümölcstermesztés dekonjunkturális jelenségeinek és hanyatlásának alapoka nem a világgazdasági helyzet vagy a világpiaci telítettség (ha az volna, nem tud- nánK az exportunkat tartani és növelni), es olyan adatokkal sem szolgál az irodalom, hogy gondjainkat elsődlegesen a hazai piac szűkössége okozná: gyümolcsfogyasztásunk köztudomásúan alacsony (szőlőből 6—d kg fejenként), a borfogyasztási kvóta sem olyan magas, hogy mérsékelt növekedésétől kétségbe kellene esnünk. (Franciaországban 120 liter/fö, Magyarországon 40 liter alatt van), és rossz években, hogy megőrizzük pozícióinkat a külföldi piacon, nem kis mennyiségű bort importálunk belső fogyasztásra. Ha jobban megnézzük a bőven termő évek válságjelenségeit, a feldolgozó ipar elmaradottságát, a hűtő-, tároló-, manipuláló tér szűkösségét, a szállítókapacitás elégtelenségét és a kereskedelem nehézkességét látjuk mögöttük: megannyi veszteségforrását, bénítóját a termelésnek. Az, hogy a régi ültetvények — és nem ritkán az új telepítésűek is — gyorsabban tönkremennek, mint az életkorukból következnék, elsődlegesen közgazdasági okokra vezethető vissza: arra, hogy a termelési költségek és a felvásárlási árak évenkénti aránya és alakulása közben a homoki szőlőtermeles jövedélmazőtlen vállalkozás lett. Bács-Kiskunban, ahol a terméseredmények az utóbbi évtizedben 11,3—28 q/kh között ingadoztak, és még az utóbbi öt évben sem érték el a holdankénti 20 mázsás átlagot, az 1 kh-ra eső nagyüzemi termelési költség a jelenben (1970) 30 mázsa szőlő vagy 22 hektoliter újbor termelői (= felvásárlási) árában fejezhető ki. A magas jövedelmezőségi küszöb miatt az üzemek jelentős része nemhogy a bővített, hanem egyszerű újratermelésre sem képes — ha ezt az üzemág jövedelméből próbálja megoldani. A következményeket a fentiekben bemutattuk. A szőlőtermelés gazdaságtalanságát nem fedheti el, hogy a többnyire vegyes profilú gazdaságok a többi üzemág hasznából vagy a segéd- és melléküzemi nyereségükből fedezik a veszteséget. Az abszurd helyzetet az idézi elő, hogy a szőlő- és bortermelés hozamából kevesebb marad meg a termelésben, mint amennyi objektíve szükséges volna. Ti. a haszon a kereskedelemé és a kincstáré: afogyasztási adó 60—70 százaléka a termelői árnak, a fogyasztási ár pedig két és félszeres-háromszorosa. Nem hallgathatjuk el, hogy adó- és árpolitikánk a borválság idején érvényben levőre emlékeztet, s mint ilyen, anakronisztikus: nem fejezi ki a termelési, a társadalmi struktúrában és a termelői gondolkodásban végbement változásokat; ezen túl pedig arra enged következtetni, hogy bizonytalanság van a homoki szőlőtermesztés helyzetének megítélése körül, és a népgazdaság szervezetében elfoglalt helyét illetően. Bár a történelmi fejlődés alapirányára és az idő trendvonalára tekintve a régi típusú 55
