Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Szőlő és gyümölcs a Homokhátságon (I.)

ültetvényeknek százados jövőt nem jósolunk, de átmeneti megélénkülésüket, életük meghosszabbíthatóságát — differenciált, illetve mérsékelt adóztatás és ösztönző árrendszer mellett — r,em tartjuk kizártnak. Annál inkább nem, mert semmilyen bizonyítékunk sincs arra vonatkozólag, hegy a szőlőtermesztő üzemág elveszítette volna konjunktúraérzékenységét.

Az adó- és árrendszer felülvizsgálata kedvező feltétele volna annak, hogy a szőlő- és gyümölcstelepítést pénzügyileg is korszerűsítsük.

Az eddigi gyakorlatban négy telepítési szisztéma található: a) az ültetvény összes költségeit az állam viseli a telepítéstől a termőre fordulásig; b) a szövetkezet viseli az összes költséget; c) a kettő kombinációja különböző arányban; d) a zugtelepítés, amelynek költsége (rizikója és birsága is természetesen) a telepítőé. Ez utóbbiról annyit, hogy szórványos előfordulásában a szakszövetkezeti tagoknak az egyéni tulajdonú szólók rekonstrukciójára irányuló törekvése ismerhető fel. (Kiskőrösön nemrégiben 300 kh szétszórt parcellás zugtelepítést vettek észre.)

Ilyen, s ehhez hasonló spontaneitások láttán ki kell egészítenünk korábbi megállapításunkat azzal, hogy a kistermelői potenciál a jelenig sem merült ki; megvan benne az igény a megújulásra. Az ösztö- nösséget az előrelátó szakszövetkezeti vezetőség úgy próbálja összefogni és legalizálni, hogy összefüggő parlagterületeket jelöl ki, amelyeken széles sorú, nagyüzemileg művelhető ültetvény létrehozására szervezi meg a tagokat. Egy faluval odébb eleve nagyüzemi felületű és térállású tagsági szőlő telepítésére szerveződnek a tagok (a szakszövetkezeti vezetőség háta mögött). A költségeket ók, úgymond, viselik, de az állam adjon nekik 30 évre szóló garanciát az ültetvény tulajdonjogára. A vállalkozás szervezője nem lelkesedik azért, hogy a parasztok a bankban hevertetik a pénzüket: azt mondja, hogy letett milliók sokkal jobban kamatoznának a szőlő és a gyümölcs rekonstrukciójában.

Ebben a szisztémában az állam részéről a megértést, a „szubjektív kcrülmények”-nek a jelenleginél nagyobb respektjét lehetne összeegyeztetni a szövetkezet technikai erejével, szervezőkészségével, továbbá az ösztönös paraszti törekvésekkel és a „heverő” milliókkal.

Másik javaslatunk a régi telepítésű, legyengült s a szövetkezeti művelésből is elhagyott, de még termőben tartható ültetvényekre vonatkozik.

A szövetkezet a leromlott szőlők után is fizeti az adót, ezentúl azonban semmit sem tud velük kezdeni. Egy izgága entellektüel (faluja határában sok száz hold parlag szőlő van) elmondja, hogyan képzeli ő: Ha az állam ezekre a szőlőkre kétéves adókedvezményt adna, lehetne rájuk szakszövetkezetei alapítani: nyugdíjasokból, ipari munkásokból, értelmiségiekből. „Az idén mindenki jól kigazelná a részét, a termést leszedné, a tőkét betakarná. Jövőre meg úgy megmetszené, hogy abban az évien semmit sem teremne, de 1973-ban már adná holdanként a 30 hektó bort ez a szőlő, amelyik most a vadak tanyája..

Anélkül, hogy túlbecsülnénk a kezdeményezést, nem tartjuk keresztülvihetetlennek. Köztudomású, hogy a parasztok „elidegenedésével” egyidejűleg a nem paraszti foglalkozásúak egy részének hobby- jává válik a kertészkedés. A korszerű szőlő- és gyümölcstermelés némelyik képviselőjét elszomorítja, hogy a Homokhátság nagy múltú kultúrája „hcbbyvá süllyed”. Véleményünk szerint ez nem komoly veszély. Sokkal jobban nyugtalaníthat valamennyiünket az, hegy nagy kiterjedésű — és kedvező termelési feltételek közt még hasznot hajtó — ültetvények csak azért m.ennek tönkre idór.zp előtt, m.ert a szövetkezetben nem tudnak vele mit kezdeni.

(A tanulmány befejező részét januári számunkban közöljük.)

56