Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Szőlő és gyümölcs a Homokhátságon (I.)
lett nagyszámú tszcs alakult); a szelő- és gyümölcskultúra mindvégig megkülönböztetett kezelésében: abban, hogy a kultúra körzeteiben szakszövetkezeteket hoztak letre. 3. Az elméleti felismerésből, miszerint — idézem Molnár Frigyest — „a szubjektív körülmények nagyobb mértékben hatnak a speciális kultúráknál a termelés és ültetvény sorsára, mint a hagyományos növénytermelésnél” a gyakorlat sokat profitált. A szakszövetkezeti forma lehetővé tette, hogy a nagy szőlőtermő körzetben, a kiskőrösi járásban ne szakadjon meg a termelés folyamatossága. A termelőszövetkezeti szőlős-gyümölcsös területek „eszmei” tagosítása, illetve családi múveksben hagyása-adása ugyanezt célozta és eredményezte, amennyiben a szövetkezeti gazdálkodásra való áttérés fordulatában a szubjektív kötődést megőrizte. 4. A termelőszövetkezetek, termelőszövetkezeti csoportok, szakszövetkezetek területi elhelyezkedése, továbbá birtok-, illetve földhasználati viszonyai (sorrendben és némi kerekítéssel; 73, 20, 7 százalék) nem tükrözik híven a termőhelyi, gazdálkodásbeli differenciáltságot, és csak részten fejezik ki az egyszerűbb szövetkezeti formákra való paraszti törekvést. Azonban a hagyományos szőlő- és gyümölcskultúra folytatólagos válságát — amely a jelenben is tart és a kezeli jövőbe is áthúzódik — mégsem a szövetkezetszervezés elméletének és gyakorlatának disszonanciáira vezetjük elsődlegesen vissza, sőt, még másodlagosan sem arra. Válságjelenségek Hangsúlyozzuk: a válságállapot átmeneti enyhülésekkel tarkítva fél évszázada tart; okai szerteágazóak, ugyanakkor mégis kuszáltak; a nemzet- és világgazdasági konstellációkban gyökérezók, azok egymásra való hatásától függőek, társadalmi, lélektani folyamatokban is kifejeződök. Az alábbiakban megkíséreljük fontosabb momentumaiban bemutatni a válságot, amelyben a homokhátsági szóló- és gyümölcskultúra is halódik. A legfontosabb momentum a „borválság”, amely közel két évtizedet ölel fel. Ez az Csztrák— Magyar Monarchia széthullásával és Trianonnal kezdődött. A szőlőterületek jelentős része megmaradt az új államhatárok között, viszont a piacok — amelyeken a magyar bor korábban vámmentesen értékesük — elvesztek. Ebben az időben a művelési költségek növekedése közben a termelői ár rohamosan megy lefelé. Természetesen a termésátlagon belüli szóródást, egységnyi területen a többet termelőnek könnyíti a helyzetét az értékesítési nehézségek közepette is. T udvalevő az is, hogy a szőlőtulajdonosok jelentős része a maga és a családja munkaerejét hasznosítja. így a bérköltség (gyalogszólőnél ez kb. £0 százaléka az összköltségnek) nem kiadása. És valamennyit a gyümölcsköztes hozama is pótol a veszteségbe. A krónikus értékesítési nehézségek szükségszerűen rontják a termelés feltételeit: az ültetvények állagromlása, elöregedése — a következmények — a szőlőtermesztő utódokra is áthárulnak. A szólókultúra válságának másik összetevőjét a termelői és fogyasztói ár arányában ismerjük fel. Az 1920—1938-as évek átlagában a bor termelői ára hektoliterenként 26, fogyasztói ára 66 pengő, ami úgy aránylik egymáshoz, mint 1C0:251-hez. A haszon ilyeténvaló „megoszlásával" szemben a termelő csak úgy védekezhetett volna, hogy maga kereskedik. Erre azonban nem rendezkedhetett be, mert nem volt tekéje. Az anyagi erő híján kcrszertsítetlen művelési mód és ugyancsak korszerűtlen feldolgozási technika is — mint örökség — áthárult az utódokra. A válság régi momentumait azért emlegetjük, mert új vagy kevésbé új alakzatban a mezőgazdaság szocialista átszervezése idején (és a jelenben is) fellelhetek. Jó termésű években a bor elhelyezése, értékesítése változatlanul gond; a termelői és értékesítési ár aránya kényszerpályás értékesítési rendszer pedig megfosztja az üzemeket az anyagiaktól, amelyek segítségével a kívánatos módon és ütemben korszerűsíthetnék termelőerőiket. Ennek bizonyítását célszerűbb azonban később prezentálni. Annál is inkább, mert még nem merítettük ki a hagyományos felépítésű szólőkultúrát érintő válságjelenségeket. A kisüzemi szőlők szövetkezeti tulajdonba vétele és családi alapon történő művelése külcn-külön is, együtt is felszínre hoztak néhány ellentmondást. Idézett könyvében Molnár Frigyes nagyon szépen leírja hogyan lehet (már amennyire lehet) a sűrű soros ültetvényeket modernizálni: táblásítani, széles serúsítani, a gyümclcskcztest benne megritkítani, a régi szőlőt fegates vagy gépi művelésre átalakítani. Ez azonban sok helyen nem történt meg: a különböző irányba futó sorok, az egymás melletti ültetvények eltérő termelésbeli értéke-állapota, a nagyobb átalakítások költségvonzata, a terméskieséstől való félelem, a kistermelői szemlélet és gondolkodás, a „szubjektív körülmények”, amelyek „nagyobb mértékben hatnak a speciális kultúráknál” mind-mind közrejátszanak abban, hogy a valamikor kisüzemileg telepített termcfelületek változatlanul megmaradtak. E kétszintes szövetkezeti szőlők ma is a görbe hátat szeretik. A technika fejlődése azonban nem hagyta érintetlenül a szelőjét kisüzemileg művelő parasztot sem; már nehezebb neki a háti permetező; már nem olyan erős a kisüzemi haszonhoz, munkaszervezethez és töredelemhez való kötődése, mint a tsz megalakulása idején volt; munkája után biztos jövedelemre számít, s ha ezt a családi művelésű szőlő nem adja meg (egyre kevésbé adja), akkor lemond róla: a más státusú szakszövetkezeti tag pedig 54
