Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Szőlő és gyümölcs a Homokhátságon (I.)
Att senki sem állítja at alföldi bo-ászok közül, ha’/ a tokaji aszút vagy a szamorodnit az alföld i termőtájak produkálnák, ám az a véleményük, hogy jó néhány alföldi bor a minőség minden kritériuma szerint azonos értékű a „védett” — tehát magasabb áron értékesíthető — nedűkkel. Ezt némely történelmi borvidéken is tudják. Ki is használják: megveszik a bort a Homokhátságon, és továbbadják — beházasítva — saját márkájukként. Az Alföld fekete földi vidékein sok község határában láthatók még a szőlős-gyümölcsös kertek. Évszázadok óta megvannak, parcelláik termése elsődlégesen a parasztgazdaságok önellátó törekvését szolgálta. Ha a gyümölccsel-borral való önellátás ingere már nem hat a falusi háztartásokban, ezeket a kerteket valószínűleg elhagyják, szántóföldi művelésbe vonják. Utalásom a homoki szóló- és gyümölcskultúra másneműségét, erősebb karakterét, és komolyobban motivált kényszereit kívánja hangsúlyozni; az ökonómiai kényszert, amely rászorította a silány (1—6 aranykoronás) földű, kezdetleges termelőeszközökkel rendelkező parasztot, hogy minden lehetségest kipróbáljon, megtapasztaljon; az értékesítési kényszert, amely annál nagyobb lett, minél inkább a szóló- és gyümólcskertiszetre alapozta az életét a homoki földmíves; mindezek tetejébe itt volt (és van!) a fexete földen ismeretlen természeti kényszer: a homoknak az a rossz tulajdonsága, hogy elrepül a széllel, ha nem vigyáznak rá. (Az Állami Biztosítónál homokverés esetére ma sem köthető biztosítás.) Ezek a kényszerek más alakzatban, a gazdasági, politikai, társadalmi élet másféle kölcsönhatásaiban, a homokhátsági agrokultúra jelenében is fellelhetők. A homokból sosem lesz fekete föld: nehezen szelídül kézhez és könnyen elvadul. Amit ma komplex hasznosításnak nevezünk s végzünk —az elmúlt korok emberénél nagyobb tudással, modernebb eszközökkel, de ugyancsak váltakozó sikerrel — azt tulajdonképpen a táj első földmívesei kezdték. (Valószínű, hogy az utolsóknak is jut még belőle.) Az utóboi észrevétel a históriának egy másik folyosójába torkollik: itt az ökonómia s a szellem ösz- szetalálkozásában a mezővárosi civitás eltérő tartalmait figyelhetjük meg. A polgárosodó Debrecenben a jószágtartó gazda volt a legerősebb. Megőrizve hegemóniáját (és megvétózva a polgárosodás egyéb útjait célzó törekvéseket) mindvégig kitartott amellett, amit évszázadokon keresztül vallott: hogy ti. a Hortobágy (a rideg állattartás) „fundamentuma az ő anyagi jólétének, pénzelő tehetségének”. így lett Debrecen a „maradandóság városa” az utód előtt, szemben Kecskeméttel, amely a „hírős város” megtisztelő címet kapta. Itt, a homokon mindig kevés volt az ember, (a Homokhátság még ma is az egyik legritkábban lakott tája az országnak), ezenkívül számos körülménye van annak, hogy a polgárosodás útját a szőlő- és gyümölcstermelésben kereső, sikerei nyomán hegemón szeredhez jutó kecskeméti polgárság nem került szembe azokkal, akik a boldogulás más útjait kívánták járni. Illetve: ha szembe került és vétózott — például a futóhomok nagy megindulása idején megtiltotta, hogy újabb homokos területeket szántsanak fel —, akkor neki volt igaza. És igaza volt, amikor erdősített, parcellázott, telepítésre ösztönzött; amikor a filoxéravász idején, a történelmi borvidékek pusztulásakor uralkodóvá tette a szőlő- és gyümölcskultúrát a filoxérára immunis homokon; amikor helyet adott a tudományos kutatásnak. Külön tanulmányban kellene méltatni a tudósok egymást váltó nemzedékeit, akik Kecskeméten a szőlőtermelés egykori „fővárosában” gyarapították eredményeikkel a szőlőkultúrát Magyarország határain innen és túl. Amit Kecskemétről mondottunk, az több-kevesebb megszorítássá, módosítással Nagykőrös, Cegléd múltjára is vonatkozik. De a múlt önmagában nem jogosít a jövőre, nem útlevél a jövőbe. Hossza sem számít, csak a tartalma, az értéke. Ezt bizonyítja a hisztorikum: itt a homokhátsági tájnak a szőlő- és gyümölcskultúrával való szerves összetartozását. Kérdezhetnék tőlem: miárt kanyarodok vissza ehhez a gondolathoz unos-untalan. Azért, mert nyelvünkben a „sors” szó talán a legsúlyosabb. Komoly emberek mindig óvakodnak attól, hogy a szájukra vegyék. Ha mégis kiejtik, az értendő rajta, amit mondani kívánnak vele. Most az, hogy a Duna— Tisza közén a szőlő- és gyümölcstermelés jövője forog kockán. A kisüzemi szülők devalválódás? A KSH 1953-as adatok alapján táblázatba foglalta a szőlőterületek birtoklási viszonyait. Ezt a felmérést a kollektivizálásig érvényesnek lehet tekinteni. Azonos célzatú kimutatás Bács-Kiskunban is készült. Az itteni felmérés összevethető az országossal. Birtoknagyság Az összes szőlőterületek százaléka az országban a megyében 1 kh-nál kisebb 79,5 32,3 1—5 kh közötti 13,4 40,6 5 kh-nál nagyobb 7,1 27,1 Összesen 100% 100% U Forrás 49
